Miközben a célok ambiciózusak, még az eszközök között is bőven találni ígéreteseket, hiányérzetünk mégiscsak lehet. Hiszen éppen az államadósság-növekedés első és legelemibb okáról nemigen esik szó: arról, hogy a magyar állam immár évtizedek óta többet költ el, mint amennyit beszed.
Tudom, szakemberek számára ez triviális, ám az államadósság körüli vitáknak éppen a méregfogát lehet kihúzni azzal, ha leszögezzük: eladósodottságunk folyamatosan nő, csupán gazdasági teljesítményünkhöz viszonyított aránya változik. Így lehet az, hogy 1989 végén az 1 264 milliárd forintos adósság a GDP 73 százalékának felelt meg, tavaly év végén pedig egy 20 000 milliárd forint körüli teher „csupán” a bruttó hazai termék 80 százalékának. Amíg a büdzsé deficitet termel, csak kinőni tudjuk az államadósságot, csökkenteni nem. E szabály alól csak a 2011-es (és kisebb részben a 2012-es) év a kivétel, amikor a második nyugdíjpillér vagyonából egyszeri lökést lehet adni az eladósodás visszafordításának.
Második nyugdíjvagyon azonban nem lesz. Ha kizárjuk a hitelek egy részének elengedését, csak arra törekedhetünk, hogy reformokkal és megtakarításokkal „befagyasszuk” az adósság mértékét, és kivárjuk, amíg a GDP-arányos mutató elfogadható szintre apad.
Bár az utóbbi évek gazdaságpolitikájával szemben számos jogos kifogást lehet emelni, az eladósodás mögött semmiféle „titok” nem lappang. A GDP visszaesése „automatikusan” növelte az adósságot, ehhez járul a 2008-as segélycsomag hatása, valamint a forint értékvesztése. No meg a szép testes deficitek. Privatizációs bevételek híján csak egyvalami történhetett: mélyebbre kerültünk az adósságcsapdában.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.