Az EU-ból való kiválást kockáztatja London

Miután a közelmúltba sikeresen visszaverte a saját pártján belüli lázadást, és semlegesítette az arra irányuló kísérletet, hogy népszavazást kényszerítsenek ki a brit EU-tagságról, David Cameron folytatja a kis lépések diplomáciáját a brit tagsági kötelékek lazításáért. A miniszterelnök múlt héten Angela Merkellel egyeztetett, és ennek során a hírek szerint sikerült is bizonyos egyetértést kicsikarnia a kancellárból aabban, hogy az eurózóna megregulázását célzó újabb szerződésmódosítás idején – más, például foglalkoztatáspolitikai területeken – bizonyos hatáskörök „renacionalizálása” is napirendre kerüljön (vagy legalábbis bővíteni lehessen a brit kimaradások körét).

London dilemmája nem új. Az elmúlt két évtizedben az uniós ügyekben alapvetően tájékozatlan brit közvéleményt sikerült teljesen az EU ellen hangolni. Ebben nem kis része van a politikusok erre biztató hozzáállásának, nagyobb részt pedig az EU-val szemben mérhetetlenül ellenséges, és ezen az alapon következetes agymosást végző brit bulvársajtó kitartó munkájnak. Az ellenszenv ugyanakkor inkább lappangó, mintsem azonnali radikális lépéseket követelő. Mi több, egyes szakértők szerint talán még többséginek is tekinthető azok véleménye, akik ugyan „nagyon rossznak” tartják az uniót, de elismerik a tagságból eredő nemzeti előnyöket, és az utóbbiak miatt egyelőre nem tartanák szerencsésnek a kiválást. Cameron nagy nevű elődje, Tony Blair tíz éves miniszterelnöksége elején azt az orvosságot kínálta, hogy visszavezeti Nagy-Britanniát „az EU főáramába”, és a brit befolyást latba vetve majd „belülről javít” az unió működésén. Blair utóbb már kevesebbet beszélt erről, sőt, végül – a Liszszaboni Szerződés szövegezésekor – még hozzá is rakott újabb téglasorokat az országát az uniótól elválasztó falakhoz.

Cameron miniszterelnöksége olyan időre esett, amikor a pénzügyi-gazdasági válság nyomán a külső beavatkozások elutasítása a korábbiaknál is erőteljesebb a brit politikában és közvéleményben, az első számú célpont pedig „logikus módon” az Európai Unió. Ez lökte előre a konzervatív képviselők említett, népszavazási mozgalmát is, ami ugyan jelentős kisebbségben maradt végül az alsóházban, de az a tény, hogy több mint száz honatya a kezdeményezés mellé állt, mégis csak figyelmeztető. Pozíciójának veszélyeztetése nélkül Cameron nem fordulhat teljes egészében ellenük – vélhetően nem is feltétlenül akar -, ám a brit gazdasági, kereskedelmi, stratégiai érdekek prioritása mégis csak az uniós szálak valamilyen fokú megőrzésére intenek. E kettősséget igyekszik kezelni az a törekvés, amelyik a kilépés helyett az integrációs lépések során „elkótyavetyélt” nemzeti jogosítványok minél nagyobb részének visszaszerzését célozza.

Hanem a brit kormányfő itt sokak szerint vékony jégre lép. Minél jobban lazít ugyanis a szálakon, ezzel arányosan gyengíti a brit ráhatás lehetőségét is, aminek a veszélyére liberális koalíciós társai lépten nyomon emlékeztetnek is. Ma még az euróválság kezelése kapcsán van mozgósító ereje, ha a brit diplomácia – különösen mondjuk a svédekkel, meg a lengyelekkel összefogva – az eurón kívüli országok érdekeire figyelmeztet. De bennfentesek szerint konkrét követelések tekintetében már most is sokszor a brit állásponttól való elhatárolódás tapasztalható a nem eurótagok részéről (talán egyedül a cseheket kivéve). Márpedig egy magára maradt brit álláspont nem sokat tehet az ügyek elsöprő részénél többségi szavazáson alapuló döntéshozásban. Azaz, figyelmeztetnek elemzők, a finom leválás részelemei is össze tudnak állni egy kritikus mennyiségen túl tényleges kiválássá. Még ha nem is hívják így.