Rutinná vált a szerdai benzináremelés - Meddig tarthat ez?

A 2008-as válság kirobbanása előtt a lélektaninak számító 300 forint feletti benzinátlagár elérésekor bizonyára kevesen gondolták, hogy néhány éven belül már a literenkénti 500 forintos átlagárral kell majd számolniuk, ha 2012-ben el akarnak indulni nyaralni. Ezek után valószínűleg már nem is tűnik annyira hihetetlennek, hogy belátható időn belül akár literenként négy számjegyű összegért kell majd tankolni. A kőolaj árának trendszerű emelkedését ugyanis rövid távon legfeljebb egy újabb világgazdasági válság akaszthatja meg, középtávon pedig valamilyen forradalmian új kitermelési mód, mely gazdaságosan kitermelővé teheti az eddig túlzottan drágának számító lelőhelyeket. Hosszú távon pedig egy közlekedési és energiatermelési paradigmaváltás szabhat gátat az árnak.

Ahhoz, hogy pár éven belül az olaj világpiaci ára hasonló bukfencet vessen, mint amit mostanában tapasztalhatunk a földgázéval kapcsolatosan az Egyesült Államokban, komoly mértékben be kell szakadnia a keresletnek, amely nehezen képzelhető el egy világgazdasági recesszió nélkül. Ennek az állításnak az alapja az, hogy jelenleg a tartalék kapacitáson felül – a stratégiai tartalékokat leszámítva – nincs fizikailag elérhető kőolaj a világpiacon. Hogy ezt megértsük, érdemes megvizsgálnunk az olajra vonatkozó kereslet árrugalmasságát (elaszticitását), mely a kereslet százalékos változását jelenti akkor, ha az ár egy százalékkal emelkedik.

Ugyanis a kőolaj világpiacán az a rendkívül érdekes helyzet állt fenn évtizedekig, hogy bár a kereslet rendre követte például a GDP növekedését, az ár nem feltétlenül reagált minderre. Amennyiben 0,75-os elaszticitással számolunk (melyet tekinthetünk világátlagnak), és a múltbéli trendeket vesszük alapul, akkor a mai árszint mellett megközelítőleg 100 millió hordó/nap kőolajat kellene kitermelnünk (legalábbis ennyinek kellene lennie a keresletnek).

Ehhez képest az idén várhatóan a 90 millió hordó/nap átlagot sem érjük el, ennek pedig egyetlen profán oka van: nem tudunk többet kitermelni. Bár a világ bizonyított olajpotenciálja hatalmas, mégsem férünk hozzá könnyedén. Mindezt úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas üveget tele olajjal, csak éppen az üveg nyaka akkora, mint egy orvosi fecskendőé, amelyből nagy nehezen, cseppenként préselődik át a fekete arany. Az elérhető és gazdaságosan kitermelhető készlet a szűk keresztmetszet, nem a feltételezett geológiai potenciál. Ezért sem szokott akkora megrázkódtatást okozni a piacon, ha kiderül egy országról (legutóbb például Szaúd-Arábiáról), hogy lényegesen kevesebb az olajpotenciálja, mint amennyit eddig feltételeztek (feleannyi).

A sivatagi olajmonarchia rendelkezik a világ legnagyobb feltételezett olajtartalékával, ezért érdemes kicsit közelebbről szemügyre venni, és megbecsülni, vajon meddig tart ki a királyság olajexportja. Ehhez a C/P rátát lehet alkalmazni, mely egy százalékos adatot ad, ha a fogyasztást viszonyítjuk a kitermeléshez. A demarkációs vonal a 100 százalék, melytől lefelé egy ország olajexportőr (pl. a szaúdiak), felfelé pedig nettó olajimportőr (pl. Magyarország). Szaúd-Arábia esetében ez a szám 2005-ben 18 százalék volt, míg az elmúlt két évben 28, tehát jelentősen romlott ez a ráta, mely arra figyelmeztet, hogy a szaúdiak megközelítőleg stagnáló kitermelés mellett egyre kevesebb exportpotenciállal rendelkeznek.

Olyannyira, hogy ha ez a hétéves trend így folytatódik, akkor 2024-re Szaúd-Arábiának nem lesz olaja, amelyet exportra szánhatna, ez igen rossz hír a világpiac számára. Hogy ez az arányszám mennyire megbízható, elegendő Indonézia példáját elővenni, amely a Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezetének (OPEC) alapító tagja, ám immáron egy évtizede olajimportőr. Indonéziában a C/P ráta az 1991-es 42-ről 1994-re 52 százalékra növekedett, így ha követjük a metodikát, 2003-ra kellett volna elérnie a 100-at; a historikus adatok szerint ez 2002-re 95, majd 2003-ra 105 százalék volt, mely az ország olajexportáló státusának végét jelentette.

Miért fontos ez a sok száraz számolás? Mert ha alig több mint egy évtizeden belül kiesik a szaúdi olajexport, az beláthatatlan következményekkel fog járni, legfőképpen az ellátásbiztonságra és az árakra nézve. Ráadásul nem végeztük még el ugyanezeket a számításokat Oroszországra (mely infrastrukturális és geológiai gondokkal is küzd), Venezuelára (mely költségesen finomítható nehézolajat termel, amire még nincsen felkészülve a világ finomító ipara), vagy a háború árnyékában lévő Iránra, és még folytathatnánk a sort.

Ám dereng valamiféle fény az alagút végén. A szaúdiak elképesztő tempóban láttak neki, hogy megújuló és nukleáris energia révén csökkentsék a belső olajfogyasztásukat. Az USA-ban éppen reneszánszát éli a földgázkitermelés, rohamos sebességgel áll át az ország ipara és közlekedése a kőszénről és az olajról gázüzeműre. Emellett az észak-amerikai nem hagyományos olajpotenciál szintén kecsegtető, bár várhatóan nem fog akkora változást előidézni, mint a nem konvencionális gázkitermelés, többek között az olajhomok kitermelésével járó elképesztő mértékű környezetrombolás miatt sem. Hazánk pedig semmi jóra nem számíthat e fronton, leginkább árcsökkenésre nem, tehát készülhetünk az újabb és újabb lélektani határokra. A címben feltett kérdésre a rövid válasz tehát: a csillagos égig.

Jenei András, a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője-->