Soros az EU nemzetállamokra eséséről és Berlin hibáiról

Az Európai Központi Bank elejét tudta venni a kialakuló hitelszűkének a hosszú lejáratú refinanszírozási művelettel (LTRO), amellyel ezermilliárd eurónál is többet hitelezett euróövezeti bankoknak, 1 százalékos kamatra. Ez komoly megkönnyebbülést jelentett a pénzpiacok számára, a rákövetkező hossz azonban elhomályosította a mélyben lezajló, romló folyamatokat. Ez azonban nem tarthat sokáig, mert az alapvető problémákat nem oldották meg, a hitelező és az adós országok közötti rés valójában tovább növekszik.

A válság egy új szakaszba lépett, amely talán nem annyira volatilis, de potenciálisan halálosabb fázis. A válság beköszöntekor az euróövezet széttöredezése még elképzelhetetlen volt: az egységes valutában jegyzett eszközök és tartozások oly mértékben egymásba fonódtak, hogy a rendszer felbomlása egy irányíthatatlan összeomlással fenyegetett. Amint azonban a válság előrehaladt, az euróövezet pénzügyi rendszere átrendeződött a nemzeti határok mentén. Ez az irányzat az utóbbi hónapokban lendületet vett.

Az LTRO lehetővé tette az olasz és a spanyol bankoknak, hogy jól jövedelmező és alacsony kockázatú arbitrázsműveleteket hajtsanak végre a saját kormányuk kötvényeinek piacán. Az EKB által kézben tartott görög kötvények kivételezett elbánása ugyanakkor eltántorít más befektetőket a szuverén adósságok vásárlásától. Ha ez még néhány éven keresztül folytatódik, akkor az euróövezet szétesése akár összeomlás nélkül is lehetségessé válik: a folyamat végén a hitelező államok központi bankjai hatalmas összegű, nehezen érvényesíthető követeléseket fognak kézben tartani az adós államok központi bankjaival szemben.

A Bundesbank máris tudatában van e veszélynek, ezért kampányt kezdett a pénzellátás végtelen kiterjesztésével szemben, és lépéseket tesz a széteséssel járó veszteségek korlátozására. Ez azonban egy önbeteljesítő próféciává válhat: amint a Bundesbank védekezni kezd az euróövezet feldarabolódásával szemben, nyomban mindenkinek ezt kell tennie. A piacok máris jelzik ezt.

Odahaza a Bundesbank máris fékezi a hitelezést, ami akkor lenne helyes politika, ha Németország különálló lenne. Az euróövezet eladósodott államainak azonban nagy szükségük lenne az erős német keresletre a recesszió elkerüléséhez. Enélkül egyébként a tavaly decemberben elhatározott „fiskális paktum” sem működik.

Akár kitart az euró, akár nem, Európa mindenképpen egy hosszabb ideig tartó stagnálással – vagy ennél is rosszabbal – fog szembesülni. Hasonló tapasztalatokon mások is átestek. A latin-amerikai országokra 1982 után köszöntött az elveszített évtized, Japán pedig már csaknem negyedszázada stagnál, mégis túlélték. Az Európai Unió azonban nem egy ország, ezért valószínűtlen, hogy képes lenne túlélni. A deflációs adósságcsapdából pedig csak akkor tudnak kijutni, ha irányt váltanak.
Ha realisták vagyunk, akkor kiindulási pontként az euró­övezet jelenlegi fiskális paktumát kell választani. Néhány, máris látható hibát ki kell iktatni.

Így például egyszerre kellene számításba venni a kereskedelmi és a pénzügyi tartozásokat, illetve a kormányok költségvetéseiben különbséget kell tenni a későbbi hozadékkal járó beruházások és a folyó kiadások között. A csalások kiszűrésére európai hatósági szinten kellene jóváhagyni azt, hogy mi számít beruházásnak, amelynek társfinanszírozásába a megerősítendő Európai Beruházási Bank is bekapcsolódhatna.
Legfőképpen azonban ki kellene találni újabb rendkívüli intézkedéseket, amelyekkel a helyzetet normalizálni lehetne. A fiskális charta arra kényszerítené a tagállamokat, hogy a közadósságukat a GDP 60 százalékán felüli hányadának öt százalékával csökkentsék évente. Ezzel kapcsolatban azt javasolnám, hogy a tagországok ezen kötelezettség közös átvállalásával jutalmazzák a jó magatartást.

A tagállamok az EKB-ra ruházták át a jegybankok pénzkibocsátásból és kötelező tartalékolásból történő jövedelemszerzésének (szeniorázs) jogát, amelyből jelenleg évi 25 milliárd eurót keres az intézmény. Becslések szerint a szeniorázs joga 2000-3000 milliárd eurót érhet, mivel többet hoz majd a konyhára, ha a gazdaság növekedni fog, és a kamatok visszatérnek a normális szintre. Ha egy különleges projekttársaság (SPV) birtokolhatná ezen jogokat, akkor arra használhatná az EKB-t, hogy finanszírozza a kötvények megszerzését, mégpedig a Lisszaboni Szerződés 123. cikkelyének sérelme nélkül. Ha egy ország megszegné a fiskális paktumot, akkor részben vagy egészében elveszítené jutalmát, és kamatot kellene fizetnie az SPV tulajdonában lévő tartozásaira. Ezzel valóban ki lehetne kényszeríteni kemény fiskális fegyelmet.

A jó magatartás megjutalmazásával a fiskális paktum többé nem állítana deflációs csapdát, és a kilátások radikálisan javulhatnának. A versenyképességi rés megszüntetésén túl minden tagállam képes lehetne arra, hogy a létező adósságát ugyanazon kamatráta alapján refinanszírozza. Ehhez azonban nagyobb fokú fiskális integrációra lenne szükség, a rendezést így csak fokozatosan lehetne bevezetni. Ezeket a javaslatokat a Bundesbank soha nem fogadja el, az európai hatóságoknak azonban komolyan kellene venniük őket. Európa jövője politikai ügy, ezért az arról szóló döntés túl van a Bundesbank kompetenciáján.

Copyright: Project Syndicate, 2012. www.project-syndicate.org

Soros György-->