Az állatorvosi ló

A hétvégi rémálmok leggyakoribb főszereplője az Európai Egyesült Államok víziója lett, ám kár lenne megfeledkezni arról, hogy a legutóbbi EU-csúcson másról is megállapodtak a tagországok vezetői: véglegesítették a közösségi szabadalom rendszerét. Apróságnak tűnik, hiszen első ránézésre teljesen logikus lépés, az meg, hogy hol van a bíróság (erről döntöttek most Brüsszelben) tényleg részletkérdés. Ám ez az ügy – a munkaidő szabályozása mellett – az európai integráció egyik legkehesebb állatorvosi lova.

Idézzük fel azok kedvéért, akik attól tartanak, hogy holnapután már a politikai unió elnökének képe néz le rájuk a hivatalok falairól. A szabadalom terve először a hetvenes évek elején merült fel, az elvi megállapodásig a kétezres évek elejére jutottak a tagországok. Azóta többnyire fordítási kérdéseken civakodtak, illetve a szabadalmi bíróság jogköréről – munkát adva több elnökséget adó országnak és számtalan munkacsoportnak.

Az évtizedes csúszás költségeit persze össze sem lehet hasonlítani azzal a kárral, amelyet az euróövezeti adósságválság okoz az unió tagországainak, ám mégis sok a hasonlóság a két történet között. Azzal már a valutaunió kitalálása idején mindenki tisztában volt, hogy politikai együttműködés nélkül aligha működhet a rendszer. Tisztában voltak ezzel a kilencvenes évek elején is, amikor kialakították az európai monetáris rendszert, ám a széthúzástól és az ellenállástól tartva mégis anélkül vágtak bele, hogy a gazdaságpolitikai koordinációt részévé tették volna.

Ismerjük a következményeket: a járvánnyá terebélyesedő csődveszély idején is az EU egyik fele szuverenitását félti, a másik fele pedig nem hajlandó a közös felelősségvállalásra a „fegyelmezetlenekkel”.

Tény, hogy végre kimondták: a szorosabb együttműködés híján biztosra vehető a szétesés. Kérdés azonban, mikor határoznak arról, melyik úton haladnak tovább. Reméljük, nem kell annyi idő a döntéshez, mint a közösségi szabadalom ügyében.