Pekingi kacsa

A pekingi kacsához sok minden(ki) kell. Príma alapanyag, gondos előkészítés, türelem, több évszázadra visszanyúló recept, és persze vérbeli kínai szakács. Aki Magyarországon evett már pekingi kacsát, biztos megnyalta mind a tíz ujját, pedig elképzelni sem tudja, hogy a valódi, Pekingben készített étel és a magyaros kínai között van azért különbség. Most jelentős közeledés jöhet az ízvilágban. Ha minden jól megy, nemsokára magyar kacsából is készülhet Pekingben a pompás étel. A magyar kormány múlt heti „kihelyezett” pekingi ülésén ugyanis az is szóba került, hogy Kína beengedi a magyar kacsát, libát, nyulat és sertést. Megérte hát Orbán Viktor kormányfőnek, több miniszterének és még több top üzletembernek Pekingbe utaznia a múlt héten.

A magyar miniszterelnök, mintha ötödik sebességfokozatba kapcsolt volna a májusi uniós választások előtt. Csak épp nem nyugatnak, hanem kelet felé veszi az irányt. Igaz, ha itthon van, akkor sem feledkezik meg arról, hogy elmondja: amíg Európa képtelen kilábalni a válságból, Ázsia töretlenül fejlődik. (A kínai gazdaság növekvése három éve csökken, de mindegy.) A 2010-ben főleg csak szavakban meghirdetett keleti nyitás mára félreérthetetlen kormánypolitika és egyfajta visszakozás lett Európától és az Egyesült Államoktól. Ez gazdasági téren még nem látványos váltás, hiszen a működőtőke java változatlanul nem Ázsiából és az arab világból, hanem a hagyományos területekről érkezik, exportunk többségét is az uniós országokkal bonyolítjuk, míg az utóbbi években istenített Kínával csak töredékét.

A világ második legnagyobb gazdaságának piacára betörni Magyarország felől vagy merész vagy naiv vállalkozásnak tűnik. Kínában nem döntenek egyik napról a másikra, nehéz kiszámítani, hogy kit, miért tartanak jó, megbízható, potenciális partnernek. A magyar–kínai kapcsolatok a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben egyértelműen ideológiai alapúak voltak, ez határozta meg a testvéri gazdaságpolitika rezdüléseit. Budapest akkor sem volt fontos Peking számára, igaz, nem elefánt-kisegér kapcsolat volt ez – még erre a szintre sem jutottak el. Peking a 21. század elejére sokat formálódott.

A kínai piac akkora, hogy számára Magyarország nem tényező. Akkora rendelések érkezhetnének, amelyeket a magyar vállalkozások, még multikkal a hátországban megerősödve sem tudnak teljesíteni. Ezért nehéz meghatározni, hogy mivel tudnánk betörni Kínába. A kínai agrárium aránya a nyolcvanas években még a GDP 30 százalékát adta, ma csak a 10 százalékát, ám ebből nem az következik, hogy éppen a számtalan gonddal küzdő magyar agrárium előtt most tárva-nyitva a mennyei kapu.

Ugyanez a helyzet a jármű- és gépiparban, a víz- és hulladékgazdálkodásban, és még rosszabb az információtechnológiában és a kommunikációs ágazatban. Igaz, minden tárgyaláson kis színfolt a turizmus fejlesztése, mindig felmerül, hogy közvetlen repülőjárat kell újra Budapest és Peking között, de ez morzsa a hatalmas asztalon.

Az pedig a magyar bankszektor számára lehet csuklóztató gyakorlat, hogy a Bank of China Budapesten hozhatna létre regionális közép-kelet-európai központot, a remények szerint majd ők hiteleznek, ha erre az itteni bankok nem hajlandóak. Igaz, ez is ugyanolyan terv, mint annyi más a V0-s vasútvonal építésétől kezdve nagy infrastrukturális beruházásokig, amelyek az elképzelés szintjétől sehogy nem akarnak előrébb jutni. Ezekből lehet persze valami: majd, egyszer, ha egyáltalán.

Szándéknyilatkozat néhány kérdésben született, a konkrét ígéretekkel vajúdnak. Remélem, több lesz belőlük, mint a korábban megszellőztetett hírből, miszerint Kína magyar államkötvényeket vásárol. Mert az ha talán nem is bizonyult pekingi kacsának, mégsem lett belőle semmi.