Dilemma

Fizetni vagy nem fizetni? – ez itt a kérdés a megmaradt 60 ezer magán-nyugdíjpénztári tag számára. A pénztártagokkal szemben a kormány most is mesterien használja a hétvégén elhunyt közgazdasági Nobel-díjas John Nash játékelméletét. Hiába fizet valaki tagdíjat, ha a többiek legalább 70 százaléka nem hajlandó fizetni, ő is elbukja a megtakarítását. Az is dilemma viszont: érdemes-e egyáltalán bármit is befizetni egy olyan intézménybe, amely ki tudja, hogy meddig marad fenn?

Egyelőre úgy tűnik, a tagok többsége fizet, a pénztárak fennmaradhatnak, és az állam a pénztári vagyonra idén még nem teheti rá a kezét. A tagok nyerésre állnak tehát a játékban, a legtöbbet viszont azok nyerik, akik a jelképes, néhány ezer forintos éves díjat sem fizetik be, de az állami rendszerbe sem lépnek át, vagyis a potyautasok. Nincsenek kevesen: a tagok 20-25 százaléka közéjük tartozik. Nekik köszönhető, hogy két magánkasszánál most hónapról hónapra azon izgulnak a rendesen fizetők: vajon meglesz-e a fennmaradáshoz elengedhetetlen aktívan fizető arány.
A potyautasokat is meg lehet persze érteni. A pénztárakra vonatkozó jogszabályok hézagosak, tele vannak kérdőjelekkel. Azt például mindenki tudja, hogyan lehet az intézményekbe befizetni, de azt már nem tudni, hogy a kasszák hogyan fogják visszaadni a tagoknak a megtakarítást. A már nyugdíjba vonult tagok például nem jutnak hozzá a megtakarításukhoz, mert a pénztárak saját járadékot nem tudnak fizetni, és biztosítótól sem tudtak eddig megfelelő járadékot vásárolni.

A tagok többsége persze még évtizedekre van a nyugdíjtól, addigra ezeket a kérdéseket tisztázni lehet. Kérdés viszont, hogy lesznek-e még egyáltalán akkor magánnyugdíjpénztárak, fennmaradhatnak-e ennyi időn át ezek az intézmények új tagok nélkül, minimális bevételekkel. Főleg, hogy a kormányt valószínűleg továbbra is csábítja a 220 milliárd forintos vagyonuk, és bármikor előállhat egy újabb játékkal, másféle szabályokkal.