Utazás Indiában III.

Harendar „Hari” Kumar, buszunk vezetője minden reggel füstölőt gyújtott a vezetőfülkében Ganésa és Síva szobrocskája előtt, és bizony naponta többször szükség is volt a felsőbb segítségre, mindamellett, hogy Hari Kumar körülbelül a legjobb sofőr, akit valaha láttam. Nekem senki ne jöjjön Schumacherrel, de Hamiltonnal és Vettellel sem! Könnyű nekik, hiszen legfeljebb huszonnégyen vannak a pályán.

Az indiai utca azonban más. Csak azért nem mondhatom, hogy teljes az anarchia, mert minden főút közepén betonkerítés húzódik, hogy legalább nagy vonalakban egy irányban közlekedjenek a járművek. Mert azért még az autópályán is előfordul, hogy szembe jön a tevefogat, vagy áthajtják a csordát a helyiek. A városokban pedig… szóval jobb, ha külföldi nem bérel autót. Ha valaki elboldogul az indiai utakon, már nem érheti meglepetés sehol a világon.

Az indiai utca nem csupán zsúfolt, hanem kaotikus is. Jönnek a kerékpárosok, a robogók, amelyeken két-háromgyerekes családok ülnek, az itt tuktuknak nevezett háromkerekű ponyvatetős izék, afféle iránytaxik, amelyek sokszor tucatnyi embert is szállítanak, és persze jönnek az autók, buszok és a teherkocsik. De valami iszonyatosan fatalista módon. Körülbelül egyszerre és minden irányból.

Mellékutcából körül sem nézve sorolnak be a forgalomba, és soha senki nem néz a visszapillantó tükörbe. Sőt, Delhiben az autósok harmada be is hajtja a tükrét, nehogy megsérüljön a nagy tolongásban. A tükör talán valami luxuskiegészítőnek számíthat Indiában, hiszen az új Tata Nano például egyet sem kapott.

A vezetőket láthatóan nemigen érdekli a körülöttük viharos tengerként hullámzó forgalom. Az őszi vallási fesztiválok idején úgyis megáldják a járműveket, ha pedig karambol lenne, hát az meg a rossz karma miatt következik be. Csupán azt érdekli, mi van az úton, aki előzni óhajt. Ő pedig nyomja a kürtöt, ahogy csak tudja.

Egyébként mindenki folyamatosan dudál. De itt nem „anyád” funkciója van, mint nálunk. És nem is olyan „nem térek ki, hát jobb, ha lapulsz”, mint Kínában. Indiában csak a tevefogat és a bicajos nem kürtöl, de csak azért, mert nincs neki.

Az indiai járművezető azért nyomja folyton, hogy jelezze, a soha körül nem néző többieknek, hogy hol van. Megtörtént, hogy a dugóban sokszoros S alakban szlalomozva előrébb vergődő robogós azért nyomta szakadatlanul a dudát, hogy véletlenül ne húzzák rá kormányt.

Az idegenvezető szerint Indiában nincs a nálunk megszokott járművezető képzés, mert állítólag azt tartják, ha valaki megengedheti magának, hogy járművet vegyen, az jogosítványt is tud venni. Találkoztam olyan helybélivel, aki néhány dollárért vette a magáét. Így aztán marad a hindu fatalizmus, a karmába vetett hit – és a duda.

Az indiai járművezető akkor érzi jól magát, ha kerekei között tudja a sávokat elválasztó vonalat. Az autópályán a belső, gyors sávban traktor poroszkál, de nem húzódik félre, ha bereked a busz kürtje, akkor sem.

De nem ám rosszindulatból - csak egyszer láttam az átlag magyar sofőrhöz hasonló bosszúálló, szándékosan betartó autóst -, hanem mert egyáltalán nem törődik a világgal. Szabályok pedig láthatóan nincsenek.

A több mint egymilliárdos ország ugyanakkor rengeteget spórolhatna üzemanyagon és fékbetéten, ha lennének szabályok. Mert így a forgalom dadog: erőteljes gyorsítások és kürtszóval aláfestett intenzív fékezések sorozatából áll.

De senki ne gondolja, hogy olyan helyzetekben, amikor tényleg csak centimétereken múlt a karambol bárki is ideges lenne! Nem egyszer találkozott a tekintetem egy elénk vágó és hajszál híján életben maradt kerékpáros, vagy a halált éppen csak elkerült bénázó autós tekintetével, de mindannyian mosolyogtak.  Problem? No problem. Túléltük, az élet és a forgalom megy tovább.

Indiában az a jó, hogy az emberek kedvesek, nem csinálnak nagy ügyet semmiből. Ennek ellenére csodáltam is Hari Kumart, hogy még nem tébolyodott meg. Elöl ültem vele a sokszáz kilométeres körtúrán egy olyan fülkében, ahol nincs légkondicionáló, és amelyben a bal oldali nyitott ablaknál Dev Raj segédsofőr tartózkodott, és nem egyszer a víz folyt a hátamon. De nem a melegtől.

Nem túlzok, sok esetben arasznyira kerültünk el az oldalról derékszögben bevágók miatt hirtelen összetorlódott járművek között egy-egy buszt vagy teherautót. És Hari rezzenéstelen arccal vitt bennünket, mint a nyugalom megtestesülése. Dev Raj segédsofőrre pedig azért volt szükség, mert az indexet sem használják Indiában, de ha valaki sávot akar váltani, akkor a sofőr a jobb, a segédvezető a bal oldalon kidugja a tenyerét, és akkor beengedik.  Az élet egyszerű, nem?