Hatajtós gokart

Az előző Clubman nemcsak a Mini palettáján, hanem általában is igazi kakukktojás volt. Egy lapos kisautó, amely hátul kétszárnyú csomagtérfedéllel, jobboldalt pedig egy viszonylag kis méretű, hátrafelé nyíló ajtóval rendelkezik, az minden, csak nem átlagos. A Mini most feladta ezt a koncepciót, legalábbis annyiban, hogy az új Clubmannek hagyományos hátsó ajtói vannak. A formai bravúrok helyett előtérbe került a praktikum, így a friss modell akár alternatívát jelenthet egy kisebb kompakttal szemben. Mármint ha prémiummodellekkel hasonlítjuk össze: a legolcsóbb Clubman is 7,1 millió forint, a 2,0 literes, 190 lóerős, automatikus váltóval felszerelt tesztpéldány viszont 9 441 000 forinttól indul – erre mondják, hogy vastagon fog a ceruza. Mindenesetre nem csak a stílust fizetjük meg: az összeszerelési minőség hozza az anyacég autóinak, a BMW-knek a színvonalát, az extralistáról pedig olyan tételeket is választhatunk, mint head-up display, táblafelismerő vagy full-LED-es fényszórók.

A maga 4,25 méterével ez a Mini-paletta leghosszabb modellje, az ötajtóst 27 centivel múlja felül. A tengelytáv a műszaki alapnak tekinthető BMW 2-es Active Toureréhez hasonlóan 2670 milliméteres, a Clubman azonban csak a többi Minihez képest tágas: négy átlagos termetű felnőtt utazhat benne kényelmesen, langalétáknak továbbra sem ideális. Meglepő módon nem is a fejtér a szűk keresztmetszet, inkább a lábtérnél jönne jól néhány pluszcenti. A többi Minihez hasonlóan az első ülések itt is kényelmesek (ez a brit márka első olyan modellje, amelyben az elektromos állítású vezetőülés memóriafunkciós), kevés olyan kisautó van, amely hosszú utakra ennyire alkalmas, maximum több tárolórekesz jönne jól, mert így a telefonunk vagy a pénztárcánk jó eséllyel a pohártartóban landol. A 360 literes raktér hatalmas előrelépés az ötajtós 211 literjéhez képest, sőt ha lehajtjuk az üléseket (40-20-40), 1250 literes rakteret kapunk. A kétszárnyas csomagtérajtónak Easy Opener, vagyis láblendítésre nyíló változata is van, kézzel nyitva viszont meglepően nagy erő kell a mozgatásához.

A 190 lóerős csúcsdízel nem véletlenül viseli az SD típusjelzést: a 400 Nm-es nyomatékkal valóban sportos az autó, az erőtartalék több mint elegendő, amit a 7,4 másodperces gyorsulás is alátámaszt. A gázolajos hangja nem feltétlenül passzol ugyan a Clubman karakteréhez, a takarékossága azonban cáfolhatatlan, hiszen még akkor is ki lehet jönni hat literből, ha nem óvatoskodunk. A spórolás jegyében a nyolcfokozatú automatikus váltónak vitorlázó funkciója is van, ezt a Green üzemmóddal aktiválhatjuk. De egy Mini nem arról szól, hogy minden csepp üzemanyag számít, főleg, hogy a kormányzás és a futómű még mindig egyedülálló. A feszes csillapítást és a volán közvetlenségét lehet szeretni vagy sem, a Clubman ellenben azon kevés autók közé tartozik, amelyeknél pontosan érezzük, hogy mi történik az első kerekeknél, az egész nagyon élő. A célközönség feltehetőleg sosem autózza majd ki az ebben a csomagban lévő potenciált, de nyilván a tudat is jó, hogy a kocsi nagyon kapaszkodik az úton.

Összességében semmiképpen sem nevezhető racionális választásnak a Clubman, viszont meg lehet érteni, ha valaki belehabarodik. A csúcsdízel automatikus váltóval is igazi energiabomba, de a 192 lóerős benzinesnél 600 ezer forinttal drágább.

– dizájn kívül-belül

– dinamika

– közvetlen kormány

– hosszú extralista

Nem tetszett

– feszes rugózás

– hátul lehetne tágasabb

– magas ár

– dizájn kívül-belül

– dinamika

– közvetlen kormány

– hosszú extralista

Nem tetszett

– feszes rugózás

– hátul lehetne tágasabb

– magas ár -->