Furcsa sportmilliárdok

Első ránézésre például teljesen jónak látszik az a 12 milliárd forintos adat, amennyi befolyt a magyar labdarúgásba az új adótámogatási rendszernek köszönhetően – a számot épp csütörtökön közölte az MLSZ. Akkor viszont, ha ehhez hozzátesszük azt, hogy nagyjából 30 milliárd forintra pályáztak a klubok, és hogy körülbelül 20 milliárdot folyósított volna végül a szövetség, ha sikerül mellé szponzort találniuk, máris látszik, hogy sokaknak kell csalódniuk. Sőt, a kluboknál terjedő híresztelések arról szólnak, hogy nem egy szegényebb helyen a napi működést fedeznék az elvileg az infrastruktúrára és az utánpótlás támogatására fordítható pénzből némi kreatív könyvelés segítségével.

Akár igaz ez a pletyka, akár nem, annyi biztos, hogy a gazdagabb klubok voltak az eddigi támogatások elosztásának nyertesei: messze a legtöbbet, hárommilliárd forintot Felcsút akadémiája kapta, de nagyon jól jártak Debrecenben is. Ezt látva várható volt, hogy azok, akik ellenzik a támogatások elosztásának rendszerét, politikai szálakat emlegetnek. Azt nem lehet állítani, hogy ne folyna minőségi utánpótlás-nevelés ezen a két helyen, de tény az is, hogy két olyan csapat is van, amely a 13-tól a 19 évesekig minden korosztály bajnokságában a dobogón áll, mégsem nekik jutott igazán sok: a Honvéd és az MTK.

A világon persze nem csak a foci létezik – négy másik csapatsportágat is a kiemeltek közé sorolt a kormány. A jégkorong, a vízilabda, a kézilabda és a kosárlabda is a kedvezményesen támogatható sportágak közé került, és az ottani reakciók egyértelműen pozitívak. Érezhetően több pénz folyhat be ezekbe a sportágakba, és többen kiemelték azt a nagyon fontos részletet is, hogy végre eltűnhet az a gyakorlat, hogy a nevelőegyesületeket támogató gazdag szülők gyerekeit kell játszatni a tehetségesebb, de szegényebb gyerekek kárára.

Az azonban, hogy öt csapatsportot kiemeltek, a többi sportágat szorította háttérbe. Csak idő kérdése volt, hogy mikor kéri valamelyik hagyományos magyar sikersportág, hogy lehessen őket is kedvezménnyel támogatni: végül idén tavasszal az úszók kérték elsőként, hogy kerüljenek be a kivételezett körbe.

A dilemma régi, de a magyar sporttámogatás korábbi, javarészt még a Kádár-korszakból ittmaradt hagyományai miatt csak most kezd igazán közismerté válni, sőt, igazán csak a londoni olimpia alatt robbanhat a bomba a közvéleményben. Nem egyszerű ugyanis dönteni, hogy inkább támogassanak néhány csapatsportágat, ahol lehetnek nézők egy-egy nagyobb versenyen, ám az igazán kiugró sikerre minimális az esély, vagy hogy inkább válasszák azokat a sportágakat, ahol látványosak lehetnek a magyar sikerek, de nézőket csak ritkán vonzanak nagy számban.

Egyszerű a példa: a vízilabdát kivéve egyetlen csapatsportágban sem fogunk valószínűleg vb-t vagy olimpiát nyerni, ám több ezren összejöhetnek egy-egy válogatott meccsre, évente többször, és a bajnoki mérkőzéseken is sokan vannak. Ám például kajak-kenuban hiába szállították a magyarok az olimpiai aranyakat szinte nagyipari mennyiségben, egy nagy nézőszámú eseményhez előbb el kell nyerni a rendezési jogot, vagyis legjobb esetben is néhány évente lesz Magyarországon, az országos bajnokságokat pedig szinte csak a családtagok követik.

A döntés nem egyszerű, és tovább nehezíti, hogy a profi és a szabadidősport közt is választani kell: inkább arra adjon pénzt az állam, hogy milliók tapsoljanak egy nagy sikernek a tévé előtt, vagy arra, hogy sokan mozogjanak rendszeresen? Az biztos, hogy a londoni eredmények nem ezeken a döntéseken fognak múlni – a vízilabdát kivéve csakis egyéni sportágakban van esély kiemelkedő magyar eredményekre.