Az angol futball még most is a Hillsborough-tragédia árnyékában él

Napra pontosan 30 évvel ezelőtt, 1989. április 15-én történt az európai labdarúgás legtöbb áldozatot követelő katasztrófája, a Hillsborough-tragédia, amely alapjaiban változtatta meg a brit labdarúgást.

Senkit sem érdekeltek az intő jelek

A tragédiának több előzménye is volt, a legemlékezetesebb 1981-ben, amikor a Tottenham-Wolverhampton kupaelődöntő során 38 szurkoló sérült meg amiatt, hogy a rendezők a megengedettnél sokkal több drukkert engedtek a lelátóra. Azután, hogy a Sheffield Wednesday feljutott a legmagasabb ligába, még inkább egyértelművé vált, hogy a stadionnal – de a rendezéssel legfőképpen – óriási gondok vannak. A katlanban további két alkalommal fordultak elő túlzsúfoltság okozta szörnyű esetek, így a ’89-es Liverpool-Nottingham mérkőzést megelőzően

a vörösök vezetősége közleményben kérte a szervezőket, hogy biztosítsák a normális beengedést, rendfenntartást, de leginkább azt, hogy nem adnak el háromszor annyi jegyet, mint ahányan elférnek a stadionban.

Az újonc rendőrfőnök alkalmatlansága

Az 1989-es tragédiát megelőző órák minden perce olyan volt, mintha pillangóhatás átkozta volna el a napot. A délután 3 órakor kezdődő meccs előtt csak 40 perccel előbb érkeztek meg a Liverpool drukkerei Sheffieldbe. Az egyetlen vonatra felzsúfolódott liverpooli szurkolók járatát ráadásul egy közlekedési malőr is késleltette, így a vonatról igencsak későn leugró vörös mezes had irtózatos iramban indult meg a stadion bejárata felé. A jelentések szerint ott kezdődött az igazi probléma, hogy a Pool-drukkerek csak egy szűk helyen tudták megközelíteni a kapukat, emiatt olyan szinten torlódtak fel több ezren, hogy szinte már akkor látható volt, nem lesz jó vége az eseménynek.

Mindeközben tudni kell, hogy

a rendezvényt egy olyan rendőrfelügyelő biztosította, aki még egy hónapja sem foglalta el a pozícióját, a beszámolók alapján pedig kiderült, hogy a rá bízott feladatot több mint hiányosan látta el. David Duckenfield ugyanis nem volt stadionbejáráson a meccs előtt, nem szedett össze képzett csapatokat a biztosításra, s a rendfenntartást olyan könnyedén kezelte, mintha még sosem lettek volna ebben a stadionban tragédia-közeli pillanatok.

Azt se felejtsük el, hogy a mérkőzés előtt a liverpooli vezetőség nyomatékosan felhívta a sheffieldiek figyelmét arra, hogy a múltból okulva fokozottan ügyelni kell a látogatók biztonságára.

Mivel a szűk kanyarban betömörülő szurkolók helyzete egyre kilátástalanabbá vált, a zöldfülű rendőrfőnök több kaput is kinyittatott, így a vörösök megindultak a lelátó felé, ahol már így is embertelen tumultus volt. Az 1600 fő befogadására alkalmas szektorokban már addig is több mint 3 ezren tolongtak, és kint még valamivel több mint 5 ezer szurkoló próbálkozott a bejutással. Ennek tudatában a rendőrség mégsem zárta le a túltöltődött lelátórészt, úgy döntöttek, hogy beengedik a kintieket is. A mérkőzés már javában ment, amikor a poolosok szektora még mindig telítődött, egy gólhelyzetnél pedig úgy megindult a tömeg, hogy

a pályához közeli szurkolókat egyszerűen nekipréselték a kerítésnek.

Esély sem volt a túlélésre

Az emberek próbálták menteni egymást, a kerítéshez közeliek szó szerint fullasztó helyzetben voltak, rájuk nehezedett ugyanis egy egész szektornyi tömeg súlya, s egy idő után esélyük sem volt levegőt venni, összepréselték őket. A rendőrség totálisan félreértette (félre is akarta érteni) a helyzetet:

azt hitték és azt is kommunikálták, ez egy huligántámadás a játékosok ellen, ám a liverpooliak nem a játékteret akarták megrohanni, hanem teret akartak nyerni maguknak, egymás életét akarták megmenteni azzal, hogy lebontják a kerítést és beözönlenek a pálya szélére.

Ám addigra már késő volt: rengeteg embert szó szerint összenyomtak. Férfiak, nők, gyerekek maradtak levegő nélkül. A rendőrség még ekkor sem ismerte fel a helyzetet, meggyőződésük volt, hogy támadás van készülőben. A helyi rendőrtiszt viszont – aki felismerte a valós problémát – berohant a pályára, hogy a figyelmeztesse a bírót, aki azonnal meg is szakította a játékot.

https://www.youtube.com/watch?v=MNS26Oj9B4o

Egy idő után a kerítés beomlott a súlytól és eszméletlen emberek sokasága hullott a kapu mögötti területre – többem ekkor már nem éltek. A rendőrség álláspontja ellenére azonban egyetlen egy drukker sem akart rendbontást elkövetni, mindössze egymásért küzdöttek, lélegeztették egymást, törött karokat kötöttek fel, törött lábakat rögzítettek, nyílt sebeket kezeltek, mert a rendfenntartó erők tétlenül szemlélték a katasztrófát. A jelentések szerint olyan mennyiségű riasztás érkezett a stadionból, hogy 44 mentő érkezett a helyszínre, s ezek közül mindösszesen egyetlen egyet engedtek be a pályára. A sérültek közül csak 14 embert tudtak ezáltal kórházba szállítani, a többiek a helyszínen meghaltak, vagy szurkolótársuktól kaptak segítséget.

A tragédiában 96 ember veszítette életét.

Thatcher kormánypropagandája boszorkányüldözésbe kezdett

A Hillsborough-tragédia nem nemzeti gyászt, hanem tömeges uszítást és gyűlöletkeltést váltott ki a Margaret Thatcher vezette kormányból. A hatalom által irányított sajtó minden jellegű felelősséget levett a valós felelősök (sheffieldi klubvezetés, jegyértékesítők, rendfenntartók, rendőrfőnök) válláról, s a létező összes kiváltó okot gyakorlatilag a szurkolók nyakába varrta. A sajtó mellett ráadásul az igazságszolgáltatás is elpártolt az igazi sértettek mellől. Tény és való, hogy azokban az időkben tetőzött a szigetország futballhuliganiuzmusa. A gazdasági tényezők okozta társadalmi kirekesztettség, kettészakadás a munkásosztály olyan jellegű kilátástalanságát idézte elő, amely valóban csordába verődést, agressziót és csillapíthatatlan lázadást váltott ki a társadalom egy bizonyos részéből. A futballpályákon való hangoskodás, italozás, verekedés közös célja lett bizonyos társadalmi csoportoknak, melynek eredményeként gyakorlatilag tomboló hordákba, pusztító bűnbandákba verődtek a férfiak.

A huliganizmus „virágzása” kulturált, futballt szerető embereket tartott távol a pályáktól, a tulajdonképpen bűnszervezetként működő futballmaffiák leuralták az egész brit labdarúgást.

A politikai hatalom tehát némiképpen kihasználta a helyzetet a Hillsborough-tragédia kapcsán, s az egész angol társadalmat a huligánok ellen hergelték, nem foglalkozva azzal, hogy a liverpooli szurkolók szörnyű katasztrófájának a világon semmi köze sincsen a huliganizmushoz. Az eset nem volt más, mint szándékos félrenézés a rendfenntartó erők részéről, amelyet a mai világban gondatlanságból elkövetett emberölésnek hívnak. A sajtó és az igazságszolgáltatás hónapokon, éveken keresztül próbálta huligánok szörnyű gaztetteként előadni a Sheffieldben történteket, a létező összes platformot felhasználták arra, hogy a brit társadalmat felhergeljék a futballszurkolók ellen. Mint a későbbi vizsgálatok során kiderült, a rendőrségen jelentéseket hamisítottak meg, a kormány szándékosan tussolt el olyan tényeket a hírközlés folyamán, amely valós képet mutathatott volna arról, hogy valójában mi is történt a stadionban.

Bár megkésve, de győzött az igazság

Több évtizednyi szándékos félrevezetés és hazugság után 2016. április 26-án a brit esküdtszék minden felelősség alól felmentette a szurkolókat, és a rendőrség által elkövetett mulasztásokat nevezte meg a Hillsborough-katasztrófa elsődleges okaként. Az esküdtszék döntése 27 évig tartó jogi és erkölcsi csatározás végére tett pontot.

Az ügyben 2016-ban új vizsgálat indult, és 2017. június 28-án az angol-walesi ügyészség bejelentette, hogy

gondatlanságból elkövetett, 95 rendbeli emberölés címén vádat emelt David Duckenfield volt rendőrfőfelügyelő ellen, aki a tragédia napján a stadion biztosítására kivezényelt rendőri egység parancsnoka volt.

Három további volt rendőrtiszt, valamint egy ügyvéd és a Sheffield Wednesday labdarúgóklub egykori titkára ellen szintén vádat emeltek egyebek mellett hivatali kötelezettségszegés, illetve az igazságszolgáltatás akadályozása címén.

A reform, amely rendet, de unalmat teremtett

A szörnyű eset alapjaiban forgatta fel az egész angol labdarúgás kultúráját. Kormányrendeletbe foglalták, hogy a lehető leggyorsabban meg kell szüntetni az álló szurkolást a stadionokban, különleges rendőri egységek kutatták és számolták fel a huligán bűnszervezeteket (erről James Bannon A beépített huligán című könyvében lehet olvasni).

A jegyárakat olyan mértékben megemelték, hogy az érintett haragos, kiábrándult és megalázott munkásosztálynak esélye sem volt bejutni a stadionokba. A kerítéseket lebontották és egyfajta kultúreseménnyé váltak a labdarúgó mérkőzések.

S bár ezzel rendet, mégis csendet teremtettek az angol stadionokban, az azóta mérkőzésre járó tömegek ugyanis tulajdonképpen csak díszletként funkcionálnak a lelátókon. Az ellenfelekben félelmet keltő szurkolás nyomtalanul eltűnt, lett helyette kulturáltan tapsikoló közönség, amely mondjuk egy nemzetközi meccsen semmilyen mértékben sem tudja nyomás alá helyezni az ellenfél játékosait. Angliában már sehol sem 12. ember a lelátó népe, ugyanis ők már nem szurkolók, hanem csak közönség.

Amióta tehát a meccsbelépő luxusterméknek számít, a szurkolás is erejét vesztette: az angol labdarúgás mítosza meghalt, nem maradt más belőle, mint egy legenda, s bár a mítoszon nevelkedő generációk a szigetország határain kívül olykor még ízelítőt adnak a régi idők borzalmaiból, az mindenképpen sajnálatos, hogy a futball hazájából totálisan kiölték a hangulatot, s nem maradt más, mint egy prémiumtermék, amely piaci alapon ugyan kiválóan működik, de lelkében mindképp feltámasztást, s egy újabb reformot igénylő elfekvő páciens lett.