Elrettentő erőként tetszelegne a NATO keleti szárnya, de közben lomha, és repedések tarkítják

Mielőtt Oroszország elindította volna a teljes körű inváziót Ukrajna ellen, a NATO keleti szárnyán, vagyis a balti államokban és Lengyelországban a szövetség multinacionális csapatai csak jelzésértékűen voltak jelen. Az orosz–ukrán háború kitörése óta azonban változott a NATO doktrínája, és már a szövetséghez tartozó országok minden négyzetcentiméterének megvédése a cél. Ez persze remekül hangzik, más kérdés, hogy mennyit lehet belőle megvalósítani. 

Az észt miniszterelnök Kaja Kallas szerint a cél az, hogy Moszkvának eszébe se jusson a támadás gondolata a szövetség keleti szárnyán állomásozó csapatokra nézve. Azonban Finnország csatlakozásával a NATO–orosz határ is a duplájára nőtt, és 

Az apró, és kis lélekszámú balti országok hadserege alig pár ezer fő, ezért a működőképes elrettentéshez szükség van ott állomásozó multinacionális csapatokra is, különben félő, hogy a szervezet seregei csak késve érnek a frontra.

Az Európában állomásozó amerikai hadsereg egykori parancsnoka, a nyugalmazott altábornagy, Ben Hodges szerint az elrettentés kapcsán egy dolog számít, hogy a felmentő sereg képes-e az oroszok előtt odaérni. Az altábornagy szerint nem, s ezen az sem segít, hogy a helyzet így is jobb, mint öt éve volt.

Oana Lungesco NATO-szóvivő szerint 

A szóvivő szerint a szövetség tagjai több tucat hajót és több száz repülőt is küldtek a térségbe, ami különösen a Baltikum országai számára fontos, hiszen azok nem rendelkeznek saját vadászgépekkel. Mindezen túl a földi és tengeri bázisú légvédelmet is megerősítették.

A megerősített jelenlét más elemei kapcsán azonban továbbra is vitatkoznak a szövetség tagjai. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár a szervezet tavalyi csúcstalálkozója előtt arról beszélt, hogy a harccsoportokat zászlóaljból dandár méretűre fejlesztenék tovább, vagyis a nagyjából ezerfős létszámot háromezer fősre vagy még tovább bővítenék egységenként. Ám a csúcsról kiadott közleményben már óvatosabban fogalmaztak, és belekerült a szövegbe, hogy amikor és ahol szükséges, megnyitva a vitát arról, hogy ez mit is jelent a gyakorlatban.

Noha azok az aggályok, hogy Moszkva mit érez provokatívnak, mára elillantak, több tagállam szerint a nagyobb jelenlét nem éri meg a költségét, és korlátozza a szövetség rugalmasságát. A Litvániában állomásozó csoportot vezető Németország mindössze húsz további katonát küldött, mint a további dandár előretolt irányítói, hozzátéve, hogy ezt hatezerrel nőhet a lehető legrövidebb időn belül.

A litván tisztviselők azonban attól tartanak, hogy a földrajzi helyzet miatt az országot az oroszok gyorsan elvághatják az erősítésektől. Ráadásul arra sincsenek még kész tervek, hogy azok hogyan érkeznének meg.

Tavaly júniusban Stoltenberg arról beszélt, hogy a szövetség 300 ezer katonát tartana készenlétben a korábbi 40 ezer helyett. A csapatokat előre kijelölnék, hogy melyik ország védelmére siessenek, és 100 ezer fő tíz napon belül, további 200 ezer pedig harminc napon belül bevethető lenne. Később azonban kiderült, hogy erről még nem született megállapodás, és a főtitkár némiképp előreszaladt a tervek bejelentésével. 

Annak a megvitatása, hogy milyen legyen az új haderő struktúrája – mely csapatoknak mely országokat kell védenie, és milyen szintű készültséget kell ezeknek fenntartaniuk –, a júliusi vilniusi NATO-csúcson kerülhet terítékre. Azonban a közelmúltban tartott észtországi hadgyakorlaton többen arról beszéltek a The Washington Postnak, hogy kulcsfontosságú, hogy a különböző csapatok ismerjék egymást, és együtt gyakorlatozzanak.

Az észt hadsereget vezető Martin Herem tábornok szerint ha nincs megtervezve, hogy mely csapatok érkeznek, azokat hogyan fogadják és helyezik el, akkor a folyamat napok helyett hetekig is tarthat. Az észtek továbbá azt is szeretnék elérni, hogy a csapatok indulását ne a közvetlen támadás váltsa ki, azok már legyenek úton az első figyelmeztető jelek idején. Tallinn emellett a jelenlegi kétoldalú szerződésekben rögzített jelenlét helyett is szeretne szövetségi szintű garanciát kapni az országot védő csoport állandóságára.

és egy évvel az orosz–ukrán háború kitörése után is a megúszásra játszanak. Ezzel szemben Észtország és más közép- és kelet-európai országok az orosz fenyegetést valósnak és egzisztenciálisnak élik meg.

Karel Rehka cseh vezérkari főnök szerint bár sem a NATO, sem Oroszország nem akar közvetlen konfliktust, az mégis bekövetkezhet, nem ez lenne az első háború, amelyre egyik fél sem készült igazán a világtörténelemben. Rehka aggódva figyeli a háború nyomán fellángolt orosz nacionalizmust is, szerinte ez ahhoz vezet, hogy a konfliktus kimenetelétől függetlenül egy ellenségesebb és kiszámíthatatlanabb Oroszországgal kell majd együtt élnünk.

Elemzők pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy a hiteles elrettentés érdekében Európának a katonai logisztikába is be kell fektetnie, hiszen sem elegendő katonai jármű szállítására alkalmas tehervagon nem áll rendelkezésre, sem elegendő útvonal, ahol a kelleténél gyengébb hidak vagy kisebb alagutak nem akadályozzák a tankok szállítását.

Hodges úgy gondolja, hogy a diplomáciának is jócskán van mit tennie, szerinte létre kellene hozni valamiféle katonai schengeni zónát, amely szükség esetén segíti a haderők szabad áramlását a kontinensen. Ehhez azonban a bizalmat is meg kell erősíteni a tagok között.

A németek és a litvánok közötti vita alapja is ebben áll Camille Grand szerint, aki tavalyig a NATO főtitkárhelyettese volt. A litvánok attól tartanak, hogy a német erősítést politikai csatározások tarthatják fel, vagy épp kiderül, hogy nem rendelkeznek a szükséges képességekkel. Lungescu szerint azonban 

Észt tisztviselők ennél optimistábbak, ők bíznak abban, hogy a NATO a segítségükre sietne, és győzne az oroszokkal szemben, ám az számukra is nyitott kérdés, hogy ez milyen áron történne. Herem szerint a hősies ukrán ellenállásról is könyvek fognak születni, de ha jobban megnézzük, hogy mit vesztettek, a helyzetet csak a tragédia szó írja le. Ennek elkerülésére kell készen állni.