Vége az ámítás korának

Az első olvasatra izmos csomag azonban sokkal több kérdést vet fel, mint amennyire választ ad. Az eurózóna jegybankjainak, az EU pénzügyminisztereinek és egyéb hivatalnokok nyilatkozataiból ugyanis továbbra sem lehet előretekintő lépéseket kiolvasni.

A portugál, spanyol, illetve más országok képviselőitől a megnyert időt megint nem arra használták fel, hogy reformintézkedéseik kidolgozását felpörgessék - mindössze ígéreteket hallottunk a legtöbb ország esetében. A befektetők számára azonban a hitegetések és ámítások kora már lejárt, a legtöbbjük konkrét lépéséket és eredményeket szeretne látni az uniós országok részéről, hogy valóban elkötelezettek a deficitcsökkentési tervek mellett és nem csupán lózungokat dobálnak be a médiába, hogy további hitelcsomagokat grünoljanak össze maguknak.

A görögök ügye most már legalább négy hónapja húzódik (bár már a tavalyi év végén is volt a piaci szereplők körében aggodalom a görög adósság finanszírozhatósága kapcsán, azonban akkor még nem voltak a fókuszban), miközben a spanyol, portugál és az eddig még kevésbé "megmasszírozott" olasz gazdaság kapcsán csak a kérdőjelek sokasodnak, az intézkedések kevésbé. A 750 milliárd eurós megacsomag kapcsán is csak tervek hangzottak el, kérdés, hogy ha megint eltőnik a piaci bizalom, akkor mekkora csomagot kell összeállítani a befektetői bizalom helyreállításáért.

A helyzet az, hogy hitelcsomagokkal, garanciavállalásokkal, eurózóna-beli államok kötvényeinek vásárlásával továbbra is remek felületi kezelést lehet adni, de attól a beteg nem gyógyul meg (mintha a penészes falat kennénk le vízfestékkel minden nap). A hitelproblémákat nem lehet újabb hitelekkel megoldani, de úgy látszik, hogy nem csak az uniós, hanem más fejlett gazdaságok esetében is beleégett a retinákba ez a kezelési módszer.

Mind rövid távon, mind hosszú távon egyetlenegy olyan módszer létezik, amely a betegeket meggyógyítja: az eladósodott gazdaságok azonnali hiánycsökkentése legalább a maastrichti kritériumokban szereplő szintek alá, de az igazi megoldást az jelentené, ha ezek az államok rövid időn belül átfogó strukturális reformokat indítanának el (és esetleg az elsődleges költségvetési egyenleget tartós pluszba kormányoznák).

Erre eddig főként a politikusok ellenállása miatt nem került sor, mert sokuk szerint ez recesszióba taszítaná az európai gazdaságokat. Kétségtelen, hogy komoly reálgazdasági áldozatai vannak ezeknek a fájdalmas reformoknak, viszont hosszabb távon ezzel egy egészségesebb növekedési pályára lehetne beállítani az uniós gazdaságokat.
Más kérdés, hogy a minél nagyobb gazdasági növekedést favorizáló politikusok mikor lesznek képesek átlépni az árnyékukon és ezeket az intézkedéseket mennyi ideig halogatják majd.