Tízéves a járási rendszer – tapasztalatok és jövőkép

Egy évtized elteltével időszerű a járások működési tapasztalatainak rövid áttekintése. A magyar közigazgatás történetében meghatározó szerepe volt a járásnak mint területi igazgatási egységnek. Előzményei egészen az Árpád-korig nyúlnak vissza, de a járási területet érintő illetékesség először csak a 15. század első harmadából származó pénzügyigazgatási dokumentumokban lelhető fel. Bár a járások közigazgatási szerepköre folyamatosan változott, a középkortól egészen az 1983-as megszüntetésig megkerülhetetlen szerepet töltöttek be az államigazgatásban.

A kormány 2011-ben hozott döntést arról, hogy 2013. január 1-jétől a hatékonyabb, takarékosabb és ügyfélközpontú területi közigazgatás megteremtése érdekében – a települési és a megyei szint között – járásokat hoz létre, amelyek az államszervezet legalacsonyabb szintű területi egységeként működnek. Az Országgyűlés 2012-ben a járások kialakításáról szóló törvény elfogadásával újraépítette a Kádár-korszakban megszüntetett járási rendszert, amely a vármegyeinél alacsonyabb szinten intézendő államigazgatási feladatok ellátását biztosítja. Az elmúlt évtizedben számos törekvés volt e rendszer hatékonyabbá, méretgazdaságosabbá tételére és az ügyintézés könnyítésére. Az első, 2015-ös átalakítás jelentősen egyszerűsítette a járási hivatalok struktúráját, megszűntek a megyei szakigazgatási szervek, és ezzel párhuzamosan a járási hivatalok szakigazgatási szervre és törzshivatalra történő felosztása is, így egységesebb hivatali struktúra jött létre. A második nagy átalakítás 2017-ben a járási hivatalokat három kategóriába osztotta: járási hivatalok, kiemelt járási hivatalok és megyeszékhelyek járási hivatalai. A járási szint ekkor vált a hatósági jogalkalmazás legfontosabb szintjévé. A harmadik, 2020-as változtatás során tisztításra kerültek a járási hivatalok hatáskörei, több olyan feladatot is vármegyei szintre emeltek, amely a kezdetektől járási hatáskörben volt. A módosítás óta a járási hivatalok kizárólag járási szintű ügyekkel foglalkoznak. 

Kisebb járásokban az ügyfélforgalom döntő többségét (akár 90 százalékát) a kormányablakok bonyolítják le. A legközelebbi kormányablaktól mért átlagos közúti távolság a fővároson kívül folyamatosan csökken. Amíg 2014-ben az átlagos távolság (214 kormányablakkal) 31,6 kilométer volt, addig 2018-ban ez a szám (296 kormányablakkal) 14,2 kilométerre csökkent. Jelenleg 313 kormányablak működik 287 településen, így az átlagos távolság tovább csökkent. 

A polgárok az államigazgatással elsősorban a kormányablakban találkoznak, ezért különös jelentősége van annak, hogy milyen tapasztalatokat szereznek ezek működéséről. A Századvég Konjunktúrakutató Zrt. közvélemény-kutatást végzett, melyből kiderült, hogy az állampolgárok közel háromnegyede évente legalább egy alkalommal intéz ügyet kormányablakban. 

Az előbbi pontokhoz viszonyítva az ügyfelek kevésbé elégedettek az ügyintézés gyorsaságával és az eljárások egyszerűségével.

Arra a kérdésre, hogy érzékelnek-e változást az utóbbi öt évben a közigazgatási ügyintézés területén, meglehetősen pozitív válaszok születtek. A megkérdezettek 35,2 százaléka pozitív irányúnak ítéli meg az elmúlt öt év változásait. Mindössze 6,5 százalék nyilatkozott úgy, hogy számára rosszabb lett a közigazgatási ügyintézés, míg a válaszadók fele nem érzékelt lényegi változást. Akik érzékeltek változást, azoknak a háromnegyede szerint egyszerűbb lett az ügyintézés, több mint 70 százalékuk szerint gyorsabbá és kétharmaduk szerint hatékonyabbá is vált.

Tíz év elteltével a járási rendszer szervesen illeszkedik a magyar közigazgatási működésbe, szervezeti struktúrája letisztult, az állampolgárok elfogadták, megkedvelték, és előszeretettel intézik ügyeiket a járási hivatalban, azon belül is elsősorban a kormányablakban. A járások újjászületése előrelépés volt a szolgáltató közigazgatás terén, a következő tíz évben pedig új területeken is fontos szerepet tölthetnek be a területfejlesztéstől a helyi identitás erősítéséig.