A globalizációra vonatkozó konszenzus halála

Ez korántsem tréfás kérdés. A gazdasági globalizáció a prosperitás soha nem látott szintjét hozta el a fejlett ipari államok számára, és jót tett Kínában, illetve Ázsia más országaiban sok százmillió szegény dolgozóval. A rendszer ennek ellenére ingatag lábakon áll. Ellentétben a nemzeti piacokkal, amelyeket jól alá lehet támasztani belföldi szabályozási és politikai intézményekkel, a globális piacok alig tudtak beágyazódni. Nincs az egész világra kiterjedő trösztellenes hatóság, mint ahogy nincs ilyen jellegű végső hitelező, szabályozó szervezet, szociális háló, és természetesen nincs globális demokrácia. Más szóval kifejezve: a globális piacok a gyenge kormányzottságtól és a gyenge lakossági legitimáltságtól szenvednek.

A hasonló problémák megvitatásának sürgősségét számos esemény igazolja. Az amerikai választási kampányban folyó viták jól jelzik, mekkora ellenállás van a nyitott kereskedelmi rendszerrel szemben a világ leghatalmasabb országában. A másodlagos jelzáloghitel-válság megmutatta, hogy a nemzetközi koordináció hiánya miként fokozhatja a pénzügyi piacok meglévő törékenységét. Az élelmiszerárak emelkedése igazolta a kölcsönös függőség visszásságait, ha azzal egyidejűleg nem működik egy globális kompenzációs és transzfermechanizmus.

Utóbb a növekvő olajárak jelentősen drágították a fuvarozási költségeket, s ez sok elemzőnél felvetette azt a kérdést, emiatt vajon véget ér-e a termelés tömeges kiszervezésének ideje? Mindennek tetejében ott van az éghajlatváltozás miatt fenyegető katasztrófa, ez lehet a legsúlyosabb veszély, amellyel az emberiség valaha is szembesült. Ha pedig a glo-balizáció veszélyben van, akkor az a kérdés, kik az igazi ellenségei? Volt idő, amikor a globális elit számára kényelmes választ kínált az, hogy a szabad világkereskedelem rendszerével szembeni ellenállás az erőszakos anarchistáktól, az önérdekű protekcionistáktól, a szakszervezetisektől és az idealista – ámbár tudatlan – ifjúságtól ered. Eközben a globális elit önmagát tekintette az igazi progresszív erőnek, mondván, csak ők értik meg, hogy a globalizáció megőrzése és előbbre vitele jelenti a legjobb orvosságot a szegénység és a létbizonytalanság ellen.

Ez az önigazoló magatartás azonban csaknem maradéktalanul eltűnt, helyébe pedig kétség, szkepszis és kérdésözön lépett. Hasonlóképpen eltűntek a globalizációval szembeni tömegmozgalmak és erőszakos utcai tüntetések. Manapság az a hír, hogy a szellemi fősodorhoz tartozó közgazdászok maguk is egyre nagyobb számban kérdőjelezik meg a globa-lizáció – korábban megfellebbezhetetlennek tartott – erényeit. Így tette ezt Paul Samuelson, aki a háború utáni időszakban etalonnak tekintett közgazdaságtani könyvet írta, és aki figyelmeztette a kollégáit, hogy Kína esetleg az USA rovására nyert sokat a globalizáción. Alan Blinder, az amerikai Federal Reserve korábbi alelnöke amiatt aggódik, hogy a termelés kiszervezése példátlan mértékű torzulásokat válthat ki az amerikai munkaerő-állományban. A Financial Times kolumnistája, Martin Wolf – mellesleg a globalizáció egyik legerősebb propagátora – legutóbb csalódott hangon írt arról, ami a pénzügyi globalizáció címén mára előállt. Larry Summers – aki a Clinton kormányzat egyik pénzügyminisztere volt – nemrégiben azon méltatlankodott, hogy a globalizáció miatt a nemzeti szabályozásban mindenütt az elnyomorodást jelentő minimum irányába haladnak, ahelyett hogy tisztességes nemzetközi munkaügyi normákat határoznának meg. Ezek a szerzők még mindig elmaradnak attól a frontális támadástól, amelyet a globalizáció ellen a Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz indított, a megnyilvánulásaik azonban jelzik, milyen mértékben változott a szellemi légkör a jelenség megítélése körül.

Akik pedig még mindig próbálnak kitartani a korábbi elvek mellett, azok közül is sokan különvéleményeket hangoztatnak a globalizáció követendő irányairól. A folyamatot magát nem vetik el, de szükségesnek tartják új intézmények és kompenzációs mechanizmusok létrehozatalát belföldön és külföldön egyaránt, amelyek nyomán a globalizáció méltányosabb, hatékonyabb és fenntarthatóbb lenne. Az ide tartozók gazdaságpolitikai ajánlásai – ha egyáltalán kifejtik őket – általában bizonytalanok, és kevés konszenzus alakítható ki körülöttük. Annyi azonban nagy bizonyossággal megállapítható, hogy a globalizációról folytatott vita túljutott az utcai demonstrációkon, és a pénzügyi sajtó lapjaira, illetve a mainstream szellemi műhelyekbe került.

A háború utáni első három évtizedet a Bretton Woods-i konszenzus irányította. Ez sekély multilateralizmus volt, amely lehetővé tette, hogy a politikusok az otthoni szociális és foglalkoztatási szempontokra összpontosítsanak, miközben fellendült és prosperált a nemzetközi kereskedelem. Erre a rendszerre a nyolcvanas és a kilencvenes években ráépült a mélyebb liberalizáció és a gazdasági integráció programja. A modell azonban, mint láthattuk, fenntarthatatlan. Ahhoz, hogy a globalizáció túlélje a mostani válságát, új, intellektuális konszenzust kell teremteni, amellyel alá lehet támasztani. A világgazdaságnak kétségbeesetten kell várakoznia egy új Keynes eljövetelére.

A szerző a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org