Magán-nyugdíjpénztári eredmények – színe és visszája
Rossz ez? Persze. Tragédia? Korántsem. A tőkésített nyugdíjpillérek sajátossága, hogy jobb és rosszabb periódusok követik egymást. A nyugdíjalapok létjogosultsága pedig az, hogy a tapasztalatok és a gazdasági racionalitás alapján elég hosszú időtávon – egy teljes nyugdíj-előtakarékosság 40 éves ciklusa szinte biztosan ilyen, de már valószínűleg 20-25 év is – a világgazdaságban ésszerűen megosztott befektetési portfólió eredményesebb periódusai túlszárnyalják, a jobb 20-30 éves időszakokban messze meghaladják a rosszabbakat.
A magánnyugdíjpénztárak hibája-e a mostani részteljesítmény? Összességében biztosan nem. A csapból is az folyik, hogy igen nehéz időszakot él át a világgazdaság és a tőkepiacok, zuhanó dollár, égbe szökő olajárak, recesszióközeli amerikai és betegeskedő európai gazdaságok stb. Ilyenkor kevés csodaszer létezik.
Mi befolyásolja ugyanakkor most különösen a hazai pénztárak hozamait? Folyik az átállás a kötelezően előírt választható portfóliós rendszerre, amelynek hatására a korábbi szintekhez képest jelentősen megnő a részvény- és devizakitettség, csökken az alacsony kockázatú kötvények súlya, illetve a hazai torzítás, a befektetések forintdominanciája. Függően a vagyonkezelők ügyességétől, előrelátástól és az átmenet ütemezésétől, az ideges és hullámzó részvénypiaci időszakban, amikor a forint is nagyon (túlzottan?) megerősödött, és a dollár ráadásul padlóra került, mindezeknek pótlólagos negatív átmeneti hatása is lehet.
Mégis miért horgadnak fel néhányan kissé erősebben most? Talán mert az első tíz évben már sok kritika érte a pénztárakat. Alacsonyabbak a hozamok, magasabbak a költségek, kevésbé hatékony és áttekinthető a működés, mint azt megálmodtuk 1997-ben. Így a mostani nem az első gyomros. Az „ugye, mi megmondtuk” halmozódik.
Mit jelent ez a pénztártagok számára? Azt eddig is tudtuk, hogy aki nem elég hosszú időszakra (legalább 20 évre) választotta a vegyes rendszert, az nem feltétlenül hozott felelős döntést. Ezt a meccset – az egyéni döntésről vs. állami szabályozói és néptájékoztatói felelősségről szóló vitákat – tavaly ismét lejátszottuk, erre itt most nem térek ki. Annak viszont, akinek még mostantól is van legalább 15-20 éve a pénztárban (nem beszélve a pályakezdőkről), két tényezőcsoport határozhatja meg, hogy aggódjon-e: a pénztárak jövőbeli hatékonysága és a pénztárak környezete.
Az új portfóliószabályozás és -összetétel csak egyike a fontos változásoknak. Költségplafonokat vezettek be – ha maguktól nehézkesen csökkennek, megpróbál odahatni a szabályozó. Központi beszedést írtak elő, amelynek növelnie kellene a hatékonyságot, bár egyelőre (immár másfél éve!) inkább a kezdeti nehézségek a jellemzők. Az áttekinthetőséget nagyban elősegítő, rég várt számviteli előírások születtek meg. Folyamatban van (talán) a majdani járadékfizetések régóta hiányzó szabályainak hatálybaléptetése. Erősödő szakmai konszenzussal megtámogatva van esély arra, hogy a szintén régóta kárhoztatott pénztári szervezeti formát is felválthatja, kiegészíti egy sokkal megfelelőbb struktúra – előbb-utóbb.
Ha mindez – az átállás sok nehézségével – megtörténik, akkor eltűnnek a hungarikumok, és – az első tíz év leckéit megtanulva – minden adott lesz ahhoz, hogy valóban versenyképes eredmények szülessenek a továbbiakban. Nem feltétlenül kellett volna tíz évet várni, de örüljünk ennek is. Továbbá ne feledjük, hogy a „valóban versenyképes” persze továbbra is egy oligopolisztikus, kisszámú meghatározó játékos által uralt piacon kell hogy kialakuljon. Ez azonban nem hungarikum: az igazán nagy, fejlett nyugdíjpiacokat leszámítva mindenütt néhány szereplő dominál, s ennek mindig van hatása az összhatékonyságra.
De mindez a változás semmit nem ér, ha továbbra is széllel szemben p…lnek a pénztárak. Az 1997-es nyugdíjreform óta sikerült olyannyira nagyvonalúvá varázsolni (vissza) az első pillért, a tb-nyugdíjat, hogy csodás pénztári teljesítmény mellett sem fair összemérni a kettőt, és mérlegelni, jó-e a vegyes rendszer tagjának lenni. Kisebb szigorítgatások ugyan történtek a közelmúltban, de nemzetközi öszszevetésben még mindig magas a helyettesítési ráta, és például továbbra is tabu a 13. havi nyugdíjról beszélni politikusi körökben. Ha ez tartósan így marad, akkor a pénztári tagoknak esélye sem lesz jól járni, tb-nyugdíjasaink – átlagos! – ellátása az életpályabérükhöz mérten elég szívderítő lenne számukra, csak éppen ennek ára a játékszabályokat még mindig komolyan vevő aktív korúak masszív túladóztatása. Amikor azt tapasztaljuk, hogy a „nyugdíj” szó reflexszerű védekezést és dacot vált ki a pártokból, ne feledjük, ennek a pénztárakra és pénztártagokra nézvést is kellemetlen következményei vannak.
Végül egy tanács. Rosszak a hozamok? Padlón a tőkepiacok? Drasztikusan megerősödött a forint? Tessék most rátenni egy lapáttal az önkéntes pénztári megtakarításokra. Persze, aki a tökéletes időzítésről nyilatkozik, az hazudik, de most beszállni egy nemzetközileg, devizájában is megosztott portfólióba, lehet, hogy nem rossz ötlet. Amúgy is alacsony az önkéntes, kiegészítő megtakarítások súlya, annak a bizonyos „öngondoskodásnak” a szerepe. Érezzük, hogy a tb-pillér nem lesz hosszú távon egyensúlyban tartható, és ezért arra számítunk, a nyugdíjunk már messze nem lesz annyi? Panaszkodunk, hogy a magánnyugdíjpénztárak nem muzsikálnak elég jól, és nem adnak majd megfelelő kiegészítést? Akkor vajon miért is nem teszünk félre többet, például az erre a célra kitalált önkéntes pénztárakba?
A leírtak a szerző magánvéleményét tükrözik
A szerző a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal elnöke, az Oriens „Kilábalás” programjának társszerzője
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.