Mit keres a Gazprom Észak-Afrikában?

A moszkvai szaksajtóban diadalittas kommentárokkal körített hír megerősíti a május 2-án lezajlott formális hatalomváltás óta nyilvánvaló kontinuitást az orosz gazdaságpolitikában. Az energetikai szektort mind gazdasági, mind bel- és külpolitikai szempontból abszolút prioritásként kezelő Medvegyev–Putyin duumvirátus számára különösen fontos, hogy az ipari termelés júniusban észlelt kedvezőtlen tendenciái ellenére megőrizzék a nemzeti-birodalmi öntudat erősítését szolgáló módszeres kőolaj- és földgázexpanziót. Ennek szinte kizárólagos infrastrukturális eszköze, mint 2000 óta mindig, a vegyesvállalat-alapítás, amely az 1990-es években Putyinék által a privatizáció örve alatt főleg német cégekbe kiszervezett pétervári városi vagyon esetében ragyogóan bevált, és szinte egy jelentésű lett a szemükben a modern piacgazdasággal.

Csakhogy a terjeszkedés iránya mostanra gyökeresen megváltozott. 2000 és 2006 között az orosz vállalatok a távol-keleti orosz szénhidrogénkincs kitermelésére meghívott (és mára többnyire Oroszországból kiebrudalt) multinacionális mamutcégekkel alapítottak vegyes vállalatokat. Később az európai országok kőolaj- és földgázellátó rendszerében való tulajdonszerzéshez hoztak létre ilyen cégeket. 2008 nyarától pedig – válaszul néhány EU-tagállam, elsősorban az orosz expanzió ellen külön törvénnyel védekező Nagy-Britannia ellenállására – Moszkva „az öreg kontinensen” kívül alkalmazza ezt a módszert.

Július 9-én nyilvánosságra került, hogy a Gazprom ajánlatot tett Moammer Kadhafi elnöknek egy közös vállalat alapítására, amely orosz kézre juttathatja a teljes líbiai kőolaj- és földgázkészletet. Érdemes megfigyelni az orosz expanzió fergeteges tempóját: két év után ez év februárjában lényegében kudarcba fulladt az oroszok kitartó alkudozása, amelynek célja az 1963 végén alapított algériai Sonatrach cégben, a világ 11. legnagyobb kőolajvállalatában való tulajdonszerzés volt. Az algériai GDP 30 százalékát adó állami vállalat elhárította az ajánlatot. Alekszej Miller azonban Moszkvában már március végén kicsikarta Paolo Scaroni ENI-elnök hozzájárulását, hogy az orosz távol-keleti feltárásokban való részvétel fejében átadja a Gazpromnak az ENI tulajdonában lévő Sonatrach-részvénycsomag közel felét.

Nem nehéz kitalálni, hogy az utóbbi időben egyre inkább a kőolaj felé „tájékozódó” Gazprom – pontosabban leányvállalata, a 75,7 százalékban Roman Abramovics Millhouse Capitaljétől 2005-ben megvásárolt Gazpromnyefty – számára a Sonatrach-ügyben a saját fogyatkozó kőolaj- és földgázkészleteinek súlyos gondja csak másodrendű szempont volt. (Bár elemzők szerint a külföldi szénhidrogénekre nagyon is szüksége van az oroszoknak, mivel a belföldi kitermelés csökkenése már néhány év múlva komoly fennakadásokat okozhat az exportban. A nyilvánosságra került adatok alapján az embernek az a benyomása, hogy ezt a veszélyt még a belföldi fogyasztók számára kilátásba helyezett radikális áremelés sem háríthatja el.)

De az észak-afrikai – no meg a nem kevésbé erőfitogtató arktiszi – expanzióval Moszkvának még az exportkötelezettség teljesítésénél is fontosabb célja van. Jó előre meg akarja torpedózni a nemzeti érdekeiket a közösségi célok elé helyező, széthúzó EU-tagországok lagymatag próbálkozásait az oroszoktól való energetikai függőség csökkentésére. Ezért az ENI-vel kötött egyezség után a Gazprom máris az Algériával szomszédos Líbia felé vette az irányt.

Afrika legnagyobb kőolajtartalékokkal rendelkező országa, amely a földgázkincs tekintetében a negyedik helyen áll a fekete kontinensen, az amerikai szankciók 2004-ben történt feloldását követően megnyitotta piacát a külföldi befektetők előtt. Néhány kisebb, németekkel közösen végzett feltárás mellett tavaly a Gazprom már jogot nyert egy 20 millió tonna igazolt tartalékot tartalmazó lelőhely kitermelésére.

De az oroszok mellett az 2007-ben meghirdetett tendereken részt vett a Shell, a Sonatrach, a lengyel PGNiG, az OMV és a líbiai befektetési hatósággal tavaly decemberben szándéknyilatkozatot aláírt Mol is. Az orosz gázóriás mostani meghökkentő ajánlata a teljes líbiai kőolaj- és földgázkitermelés felvásárlására elsősorban mégsem ellenük, hanem a nagy multinacionális cégek árnyékában kis halnak tekinthető, de politikai okokból – főleg az ottani lakosság többsége által sem pártolt NATO-csatlakozással való kacérkodás miatt – a „megbüntetendők” kategóriájába sorolt Ukrajna ellen irányul.

Az ukrán Naftogaz az elsők között, még 2004 októberében kötött szerződést Líbiával. A megállapodás szerinti 57,5 millió dolláros befektetés helyett az ukránok azonban csak 16 milliót fordítottak a projektre, és ez év januárjában teljesen leálltak a munkálatokkal. Moszkva ezt használja fel a Naftogaz kiszorítására, ahogy Dmitrij Medvegyev elnök most befejeződött szokatlanul hosszú – háromhetes – azerbajdzsáni és türkmenisztáni turnéján is a két ország teljes kőolaj- és földgáztermelésének megvásárlása volt a cél. Az energetikai expanzió sikereit mostanában gondosan kiszámított lélektani hatással, látványosan „kommunikáló” Moszkvában érdekes módon mélyen hallgatnak arról, hogy milyen eredményekkel tért haza a népes tárgyaló küldöttség a két szovjet utódállamból, amelyeknek a nyugati világ kulcsszerepet szán az orosz energetikai függőség csökkentését szolgáló majdani Nabucco földgázvezeték ellátásában.

Annál nagyobb visszhangja volt a hét végén, hogy Medvegyev elnök pénteken aláírta az orosz kőolaj- és földgázkincsről szóló törvény módosítását, lényegében a Gazprom és az Igor Szecsin – Putyin másik bizalmi embere – által felügyelt Rosznyefty között (mindenféle verseny kizárásával) elosztva a kitermelő helyeket. Ezek kiaknázására Putyin miniszterelnök ad majd engedélyt.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa