Irány a szakadék?

A pénzügyminiszter mosolygós arccal nyilatkozta, hogy jövőre már majdnem teljesíteni fogjuk az eurócsatlakozáshoz szükséges fontosabb feltételeket. Így például az államháztartási hiány 1000 milliárd forint alatt lesz, ez csak 3,2 százaléka a tervezett GDP-nek, az infláció is végre kordában tartható, bár a tervezett 4,3 százalék azért magasabb, mint a maastrichti előírás, de annál is, amit a konvergenciaprogramban eredetileg elfogadtak. Viszont a gazdasági növekedés terén megverjük a fejlett uniós tagországokat, hiszen a náluk valószínűsíthető 1-2 százalékos növekedéssel szemben a mi 3 százalékunk tényleg dicséretes mutatónak számítana, ha teljesülne. (Most írom: nem fog!)

Ez igen, végre a kibontakozás útjára lépünk! – gondolhatják a költségvetés tervezetét a miniszter és más kormánypárti politikusok megnyilatkozásai alapján értékelő derék magyar honfitársaink. Sajnos, ki kell ábrándítanom őket. Ilyen megalkuvó, a szükséges államháztartási és költségvetési reformokat – minden korábbi ígérettel szemben – szinte teljességgel negligáló büdzsétervezetet a legrosszabb álmomban sem vártam volna egy „őszödi beszédet” elmondó miniszterelnök kormányától. Ez a költségvetési tervezet, ha a fő számait tekintve változatlan szerkezetben jóváhagyják, a magyar gazdaság kelet-közép-európai versenytársaihoz viszonyított lemaradását és ebből következően a nemzet amúgy is romokban lévő lelkiállapotának további romlását eredményezi.

A költségvetési tervezet ugyanis tipikusan jellemző az országgyűlési választások előtti időszak büdzséire, amelyeket utólag mindig szégyellünk, és fogadkozunk (mint tette a miniszterelnök Őszödön), hogy még egyszer ilyet nem teszünk. De a kormány ismét teszi. Ez a legszembetűnőbben a jóléti kiadások 6,3 százalékos, ezen belül a nyugdíjakra fordítható állami pénzek orbitális – 9,6 százalékos – mértékűre tervezett emelésénél érhető könnyedén tetten. Továbbá sanda szavazatszerzési szándék húzódhat meg a civil szféra költségvetési kiadási fejezetének 8,4 százalékos emelése mögött is, és elég pikáns, hogy a legnagyobb arányú növelés éppen a pártok finanszírozása című fejezetnél található…

A nyugdíjasok az ideinél 258 milliárd forinttal többet kaphatnak jövőre, miután a nyugdíjemelés 5,6+2 százalék lesz, ami minimum 3-3,5 százalékos reáljövedelem-többletet jelent nekik. Ez önmagában örvendetes dolog, mondhatjuk, nem szabad sajnálni ezt a kis pluszt az egy életen át becsülettel dolgozó időskorú honfitársainktól. De a helyzet az, hogy az ország a teljesítményéhez képest már évek óta erején felül dotálja a nyugdíjasokat, akiknek abszolút és relatív értelemben is nő a társadalmon belüli súlya, ezáltal az érdekérvényesítő képessége is. Hazánkban először fog előfordulni, hogy a költségvetési kiadások között a nyugdíjakra fordítandó összegek meghaladják a 20 százalékot! Európában rajtunk kívül nincs még egy ország, ahol az állami költségvetésből finanszírozott nyugdíjak és nyugdíjszerű ellátások arányban elérnék a GDP 11 százalékát! Paradox helyzet, hogy miközben az aktív korúaknál hoszszú ideje csökken, vagy a legjobb esetben is stagnál a reáljövedelem, a nyugdíjak folyamatosan emelkednek reálértékben is. Nem is csodálkozom azon, hogy időskorú, de még tetterős munkatársaim is mindent elkövetnek, hogy mielőbb nyugdíjba menjenek, mert szinte kivétel nélkül mindegyikük nagyobb nyugdíjra számíthat, mint amennyit teljes munkaidőben foglalkoztatottként nettóban kézhez kap!

De ki fogja megtermelni e nagyvonalú nyugdíjemelések kifizetéséhez szükséges pluszforrásokat? Nos, úgy tűnik, e nemes jó cselekedet újfent a már eddig is agyonadóztatott vállalkozásokra és aktív keresőkre hárul. No de éppen akkor, amikor recesszió van, és a hazai munkaerőpiac is tragikus irányba fejlődik? Nekünk az észhez téréshez valóban szakadékba kell ugranunk?

A szerző agrár-nagyvállalkozó

A cikk teljes terjedelemben a Világgazdaság Online kiadásában a http://apenzszava.blog.vg.hu címen található