Stabilitás és növekedés

Az új évezredben ezekben a hónapokban esik meg először, hogy Magyarország nem kizárólag saját gazdaságpolitikai hibái, hanem jórészt a külső körülmények miatt, egy importált válság következtében szembesül súlyos gazdasági problémákkal. Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a régi tévelygések miatt másokhoz képest most kétszeres árat fizetünk: állampapírjaink hozama már jócskán a két számjegyű tartományban jár, a forint árfolyama és a budapesti tőzsde indexe pedig lényegesen jobban megsínyli a jelenlegi krízist, mint a többi közép-európai ország állampapír- és devizapiaci, illetve tőzsdei mutatói.

Ha már benn lennénk az eurózónában (mint Szlovénia) vagy annak előszobájában (mint Szlovákia), de legalább lényegesen alacsonyabbra szorítottuk volna államháztartási hiányunkat és államadósságunkat (mint Csehország és Lengyelország), sokkal kevésbé kellene tartanunk a szenvedélyes pénzpiaci spekulánsok játékától. A magyar lakosság és a vállalatok azzal áltathatták magukat, hogy szinte kockázatmentesen élvezhetik az euróhitelek mérsékelt kamatait (vagy a még alacsonyabb frankhitelkamatokat). Most viszont a saját bőrükön tapasztalhatják, hogy az árfolyamkockázat és a közös valutaövezetből kimaradó, kis, nyitott gazdaságok sebezhetősége nem csupán teoretikus okoskodás. Valóban sebezhetők vagyunk, még ha távolról sem annyira, mint a komoly válságba csúszott Izland.

Ebben a helyzetben nem kétséges, hogy a külső forrásbevonás igényének a csökkentése elsőrendű. Másutt talán elmélkedhetnek keynesi típusú gazdaságélénkítő politikán, nálunk ez fel sem merülhet – már csak azért sem, mert a hitelminősítő intézetek vagy a nemzetközi gazdasági média gyorsan emlékeztetné a játékos kedvű spekulánsokat, hogy Magyarország megtámadható. Jönnének a leminősítések, újabb attakkal szembesülne a forint és a néhány meghatározó hazai vállalat részvénye, miközben egekbe szöknének az állampapírhozamok. Nem költségvetési expanzió, hanem további megtakarítás kell tehát ez év hátralevő hónapjaiban, de 2009-ben is. A jövő évi fiskális tervezésben fokozott óvatosság indokolt: célszerű stagnálással és alacsony, legfeljebb 3,5–4 százalék közötti inflációval számolni.

Nagyon nehéz ugyanakkor elfogadni, ha a további hiánycsökkentésnek a bevételek oldalán ismét a foglalkoztatást terhelő adók mérséklésének elmaradása lesz az ára. Esetleg akkor, ha a munkavállalók és a munkaadók erős garanciát kapnak arra, hogy a növekedés beindulása esetén a jelentős adó- és járulékcsökkentés lesz az első „lazító” lépés.

Addig is a kiadási oldalon mindent meg kell tenni a növekedési és a foglalkoztatási korlátok eltávolításáért. Ellentétben az elmúlt évek gyakorlatával, ezúttal csakis a humántőke területei (közoktatás, egészségügy) és a munkavállalási, mobilitási korlátokat lebontó intézkedések (a kistérségen, régión belüli közlekedés, lakásmobilitás ösztönzése) lehetnek a preferált területek. Az egyedi vállalati támogatásokra, a piacvesztéstől sújtott különböző ágazatok, érdekcsoportok megsegítésére ezúttal szinte semmilyen tér nem nyílik, de az elmúlt két évben csökkenő-stagnáló bérekkel és nyugdíjakkal szembesülő, fogyasztását a devizahitelek felvételével úgy-ahogy szinten tartó lakosság életszínvonalának emelkedésére is aligha lesz mód.

A társadalmi csoportok döntő többsége egyelőre kooperatív: nyilvánvaló frusztráltsága, elkeseredése mellett is mértéktartóan viselkedik, hajlandónak mutatkozik az újabb áldozatvállalásra. Ezt az önkorlátozást várjuk el a politikai elittől is: a fiskális kiadásokra és az államháztartási plafonra, a költségvetési tanácsra, valamint a képviselői fizetések befagyasztására és a számla nélküli költségelszámolás megszüntetésére vonatkozó törvények meghozatala aligha halasztható tovább.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója