Európa és az új elnök

Persze mindenekelőtt látni kell, hogy az EU–amerikai kapcsolatok megítélésében is nehéz minden tagállam által egyformán osztott uniós álláspontot találni. De tény, hogy egyes kulcskérdésekben létezik csaknem összeurópai álláspont, ezek alapján bizonyos közös elvárások is kitapinthatók.

A főbb téma persze a gazdaság, ezen belül is a pénzügyi válság – mind több aggódó pillantást vetve a reálgazdaságban várható következményekre –, a globalizáció és a kereskedelemszabályozás, az energia- és a klímakérdés, valamint a terrorizmus és általában a stratégiai biztonság ügye (az utóbbi részeként kiemelt figyelmet szentelve az EU–orosz és az EU–török viszony kérdésének). Európa, ha tehetné, túlnyomórészt olyan irányba nyomná az amerikai politikát, hogy a pénzügyi-gazdasági konszolidációban a lehető legnagyobb terhet/felelősséget vállalja magára, fogadja el és tevőlegesen támogassa is az európai energia- és klímapolitikai célokat, a terrorizmus problémáját pedig árnyaltabban kezelje (miközben elismerné Európa speciális viszonyát Oroszországgal, csakúgy, mint a többség ódzkodását attól, hogy eközben taggá válást is magában foglaló, túl szoros viszonyra jusson Törökországgal).

Ettől az európai szemléletű forgatókönyvtől sokak szerint nemcsak a jelenben vagyunk távol, de a jövőben sem igen szabad érdemi közeledést várni hozzá. Az amerikai prioritások alakulásának ugyanis értelemszerűen megvannak a maguk saját gyökerei. Volt már szó róla korábban, hogy geopolitikai szakértők jó ideje egyfajta globális pozíciókeresésre figyelmeztetnek, amelyben Amerika, Oroszország, Kína és az EU sorban építi ki állásait. Kiemelt figyelemmel az energiaellátás – és sokak szerint idővel egyre inkább a vízellátás – jövőbeli alakulására, az optimális piaci érdekérvényesítési képesség, illetve a mindezt alátámasztó stratégia megalapozására. Sokak szerint Európának ebben a játszmában sok sebezhető pontja van. Történelmileg kialakult – amúgy jogosan egyetemes vívmánynak tekintett – szociális modellje jelentősen rontja értékesítési esélyeit (tehát a versenyképességét), miközben ráutaltsága az orosz és a szovjet utódállamokbeli energiaforrásokra árnyaltabb kapcsolatrendszer fenntartására kényszeríti, mint másokat. Ráadásul az EU számára állandó probléma, hogy – nem egységes nemzetállamról lévén szó – elkerülhetetlenül adódnak tagállami eltérések, amelyek egy-egy döntéshelyzetben külön rájátszás nélkül is súlyos megosztottságot idézhetnek elő (rájátszással persze még inkább): lásd a Washington által támogatott koszovói függetlenedés vagy az ukrán és a grúz NATO-tagság kérdését.

E szempontok alapján az amerikai választás fő kérdése európai szempontból: vajon az új elnök közelít-e az „európai forgatókönyvekhez”, vagy éppen távolodik azoktól? Amikor Obama néhány hónapja Európában kampányolt, a sajtó, a politikai elit és a közvélemény nagy részének a reakciója alapján úgy tűnt, hogy benne látják a könynyebb viszony esélyét. Szakértők mindeközben nem győzték ismételni, hogy igazából Obama sem feltétlenül ígér könnyebb jövőt Európának. A klímacsomagban talán lenne módosulás, esetleg a terrorizmus kezelésében is, de már gazdasági, piaci, geostratégiai érdekek megnyilvánulásaiban – beleértve az orosz- vagy a törökkérdést is – aligha. A meghatározó amerikai prioritások Obamával sem változnának – intenek elemzők, úgy vélve, hogy esetleges győzelme óhatatlanul kijózanodással jár majd. Igaz, abban ők is jobbára egyetértenek, hogy mindez McCainnel sok kérdésben jó eséllyel még nehezebb lenne. Azaz: ha nem is biztos, hogy Obama az optimális jelölt Európának, McCain a többség számára láthatóan biztosan nem az.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője