Szálljunk szembe a félelemmel a depresszió elkerülésére

A fejlett országok pénzügyi rendszerének a megmentésére indított akciók után enyhült a feszültség a bankközi hitelezési szférában, ezt követően azonban sorra jelentek meg romló gazdasági mutatók, amelyek esést váltottak ki a részvénypiacokon. Ezzel együtt erősödött a nyomás a feltörekvő piacokra, holott ezekről a gazdaságokról korábban sokan azt tartották, hogy sikerült önállósodniuk.

Amint a félelem a fogyasztókat, a vállalatokat és az országokat is tömegesen a hatalmába kerítette, a szóbeszéd már nemcsak a fejlett államok enyhe recessziójáról szólt, hanem egy pusztító, világméretű depresszióról. Általánossá vált a kétségbeesés, hogy ez ellen semmit sem lehet tenni. Jogos a kérdés: mi folyik itt valójában? Vajon a pénzügyi rendszer megerősítésére két-három héttel ezelőtt hozott intézkedések voltak elhibázottak? Egyáltalán nem. A likviditásbővítés, a bankok feltőkésítése, a fejlett államok betétbiztosításának egységesítése – mindez korrekt és szükséges lépés, de csak kezdeti beavatkozásnak tekinthető.

A fejlett államokban az eszközárak csökkenése és általában a félelem az eljövendőktől romba döntötte a fogyasztói és az üzleti bizakodást. A pénzügyi válság nyomán hirtelen csökkent az összkereslet, a kialakult helyzetet közgazdászok „keynesi recesszió” névvel jellemzik. A bizakodás újraélesztéséhez nincs más alternatíva, mint a kereslet és a kibocsátás ösztönzése. A monetáris politika bevethető azokban az országokban, ahol magas a kamatszint, de hitelszűke esetén a hatásossága korlátozott. Emiatt kell fontos szerepet adni a fiskális politikának. A fiskális expanzió mindig kockázatos, mert növeli az adósságot és veszélyeket tartogat a későbbi idők számára. Az alkalmazása a mostani helyzetben inkább előnyökkel, semmint hátrányokkal jár olyan országoknak, ahol az adósság fenntartható szinten van.

A feltörekvő államok esetében további probléma jelentkezik. Nekik nem csak az export és az üzleti bizakodás megcsappanásával kell szembenézniük: ők a legújabb áldozatai annak a pénzügyi válságnak, amely az Egyesült Államokból indult, átjutott Európába, most pedig átlépi a saját gazdaságuk határait. A külföldi bankok visszafogják a hitelezésüket. A külföldi befektetők eddig nem látott mértékben repatriálják a pénzüket. Bármennyire ironikus, a pénzügyi krízis megoldására a fejlett országokban alkalmazott intézkedések a külföldön lévő pénzek hazautalására ösztönzik a befektetőket, és ez még nehezebbé teszi az életet a feltörekvő piacok számára. Ez utóbbi országcsoportnak, ha erősíteni akarja a pénzügyi rendszerét és az összkeresletet, olyan lépéseket kell tennie, mint a fejlett ipari államoknak. A feltörekvők körében tapasztalt prosperitás azonban nagyrészt abból eredt, hogy könnyen hozzáférhettek a globális tőkeforrásokhoz. E pénzáramlás megszűnése viszont súlyos csapást jelent nekik, és olyan kihívást támaszt, amellyel önmagukban képtelenek megbirkózni.

Emiatt a fejlett államoknak késznek kell lenniük a szükséges finanszírozás fenntartására, ráadásul ezt eddig nem látott léptékben szükséges biztosítani. Ennek elmulasztása esetén szembe kell nézni a terjedő fizetésképtelenséggel, a bankszektor működésébe való állami beavatkozással és a protekcionizmussal – ez a végkifejlet pedig nemcsak az érintett országokat, de a globális gazdaságot is visszavetné, mégpedig évekre. Az IMF 250 milliárd dollár erejéig tud eszközöket rendelkezésre bocsátani. Az intézményen belül olyan eljárásokat és módozatokat dolgoztunk ki, amelyek lehetővé teszik a hitelek gyors folyósítását, mégpedig csak olyan feltételekkel, amelyek a válság kardinális részeinek a kezeléséhez szükségesek. A valutaalap emellett dolgozik egy új likviditási hitelkeret kimunkálásán, amellyel egészséges gazdaságpolitikát folytató és jó teljesítményt nyújtó feltörekvő országokat lehet gyorsan pénzügyi erőforrásokhoz juttatni.

Ennek önmagában is növelnie kellene a befektetők bizakodását. Emellett azonban sürgetem a fejlett államok kormányait és jegybankjait, hogy az IMF válságkezelő program-

jaival párhuzamosan maguk is dolgozzanak ki finanszírozási terveket. Egyúttal érzem annak szükségességét, hogy a hatalmas tartalékokat birtokló államok erőforrásait is mobilizáljuk ilyen célokra, egy hiteles és koordinált globális válasz keretében.

Mindezeken túl előre is kell tekintenünk, főleg az alacsony jövedelemszintű afrikai államokat illetően. Ezek az országok – a nemzetközi pénzügyi piacokon játszott korlátozott szerepük miatt – eleddig bizonyos védelmet élveztek a viharral szemben. Ez azonban csak egy kényes csend, amely valószínűleg nem tart sokáig. Ebben a körben egyeseket a nyersanyagárak esése sújt, mások nem jutnak hozzá külföldi tőkéhez. Nekik is szükségük lesz a nemzetközi közösség segítségére. Ha el akarunk kerülni újabb tragédiákat, akkor fenn kell tartani az IMF és a globális bankok hitelezését, továbbá a donor országok támogatásának jelenlegi szintjét.

A félelem dinamikája katasztrofális következményekhez vezethet, ezért ezt az eseménysort meg kell törnünk. Legyenek bármilyen problémák a pénzügyi rendszerrel, a technológiában, a termelékenységben és a szociális rendszerekben elért haladás – mint valódi fundamentum – igazolhatja a globalizációnak mint pozitív erőnek a jelentőségét. Ahhoz talán már késő van, hogy elkerüljük a fejlett államok recesszióját és a feltörekvő térségek növekedésének lassulását. Ahhoz azonban még időben vagyunk, hogy egy globális depressziót elkerüljünk.

Copyright: Project Syndicate, 2008

@ www.project-syndicate.org