Merre tovább, bankok?

Magyarország helyzete az árfolyam szempontjából sajátos: a devizában súlyosan eladósodott országok hazánk kivételével rögzített árfolyamrendszert alkalmaznak. Náluk a gazdaságpolitikának csak azt az alapkérdést kell eldöntenie, hogy megkívánja-e tartani az évek óta működő árfolyamrendszert, vagy sem. Amennyiben igen – eddig ezt láttuk –, akkor a gazdaságpolitikának olyan mértékű megszorítást kell alkalmaznia, amely fenntartható, azaz csökkenő pályára állítja a külső adósságnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított arányát. Mivel a megszorítás további lassulást okoz, jelentős megszorítás és jókora recesszió várható ezekben az országokban – a balti országok nem is ússzák meg 5 százaléknál kisebb visszaeséssel az idén.

Itthon egyfajta köztes megoldást választott a gazdaságpolitika. Lesz megszorítás, de magasabb kamatszint és gyengébb árfolyam is. A bankok szempontjából ez azonban igen kockázatossá teszi a működést. Egyrészt itt is számolni kell a visszaesés miatt emelkedő vállalati csődrátákkal és a lakosság romló hiteltörlesztésével. A hitelezési veszteség így jelentősen emelkedhet, sőt, tekintve, hogy a visszaesés mély, a kilábalás pedig lassú lehet, a hitelportfólió minősége tartósan gyengébbé válhat.

A bankok forráshelyzete szintén kiigazításra szorul. A hitelek állománya a betétekéhez viszonyítva majd másfélszeresére rúg, ráadásul – mivel a hazai bankok többsége külföldi tulajdonban van – még a konzervatív hitelezési politikát folytatók sem mentesülhetnek ennek következményei alól, amennyiben az anyabank lazább hitelezési gyakorlatot folytatott. E korrekció a hitelezés visszaszorításával és a kiugróan magas kamatot ígérő betéti akciókkal jár, és addig tart, amíg a bankrendszer hitel-betét aránya nem éri el a fenntartható szintet. Mivel a bankközi pénzpiac hitelezési hajlandósága is változik közben, ezért ez egy dinamikus folyamat, és nem lehet pontosan megmondani, hogy milyen hitel-betét arány mellett alakul ki az új egyensúly. A viszszafogott hitelezés egyúttal azt is jelenti, hogy újra kell gondolni a bankok növekedési terveit: a korábbi 15 százalék körüli növekedési ütem újbóli megjelenésére akár évekig is várni kell majd.

A bankrendszer döntő részben külföldi tulajdonban van, így azzal is szembe kell nézni, hogy az üzleti és különösen a stratégiai döntések nem itthon dőlnek el, hanem az anyaközpont, esetleg a régiós holdingszervezet keretei között. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a várható hozam és kockázat alapján történő optimalizációs folyamat az adott bankcsoport által lefedett térségre történik, tehát csak korlátozott befolyást gyakorolnak a hazai gazdaságpolitikai döntések. Könynyen előfordulhat például, hogy az adott pénzügyi szolgáltató a hitelek visszafogásáról dönt, annak ellenére is, hogy a hazai irányítás mindenféle mentőcsomaggal éppen a hitelkihelyezés bővítését szeretné elérni. Itt mutatkozik meg például a külföldi irányítás kedvezőtlen következménye: a korábban bőséges devizaforrásokkal rendelkező európai bankok lehetőségeit kiélveztük, most viszont a hátrányokat is láthatjuk.

A romló jövedelmezőség egy idő után egyes területeknél akár tartósan veszteséges működést is eredményezhet, s ekkor érezheti igazán úgy a tulajdonos, hogy elérkezett az idő a konszolidációra. Ennek több formája is lehetséges, az elmúlt években lényegében már megindult egy csendes konszolidáció. A bankok fiókká alakítása, az üzleti működés alaptevékenységekre való csökkentése, a hitelportfólió tisztítása mind-mind arra utal, hogy megkezdődött és várhatóan felgyorsul Magyarország és a régió bankrendszerének konszolidációja. Hányan maradnak? Nem tudjuk. Nem zárható ki, hogy akár nagyságrendekkel kevesebb szereplő lesz a hagyományos, univerzális bankpiacon.

A szerző a K&H Bank vezető közgazdásza