Adóparadicsomok: a verseny félreismert élharcosai

Az utóbbi hónapokban nagyon sok írás jelent meg a hazai és a nemzetközi sajtóban adóparadicsomnak titulált országokkal kapcsolatban. Áttekintve ezeket a cikkeket, az olvasó arra a következtetésre juthat, hogy üldözendő és elítélendő azon országok gyakorlata, amelyek olyan adórendszert működtetnek, ahol általánosan alacsony az adókulcs, vagy egyes jövedelemtípusokra alacsonyabb adót kell fizetni, esetleg bizonyos jövedelmeket egyáltalán nem terhel adó. Az ilyen típusú gondolkodás nagyon káros.

A szakemberek és az OECD is egyetért abban, hogy az adóverseny alapvetően jó. Nem érdeke sem a vállalkozásoknak, sem a magánszemélyeknek, hogy az országok olyan adórendszereket működtessenek, ahol az állami elvonás és újraelosztás mértéke magas. Márpedig, ha egyes országokban alacsonyabb adóterhelés érhető el, mint máshol, az arra ösztönözheti a vállalkozásokat, illetve a magánszemélyeket, hogy ilyen országban végezzenek egyes tevékenységeket. Ezzel másokat is rászoríthatnak arra, hogy csökkentsék az adókat.

Fontos ugyanakkor hangsúlyozni: azért, hogy az ilyen alacsony adókulcsú országokat ne lehessen kihasználni bűncselekményekből származó pénzek tisztára mosására, terrorizmus finanszírozására vagy valós gazdasági tartalom nélküli, adócsaló struktúrák létrehozatalára, ezen országoknak a banktitok és az információcsere ügyében együtt kell működniük a bűnüldöző hatóságokkal. Múlt heti tanácskozásukon a legfejlettebb államokat tömörítő G20 képviselői ugyancsak a transzparenciát tették meg vezérelvnek az adóparadicsomok kezelése kapcsán – rögtön komoly szankciókat is kilátásba helyezve a kért információk kiadását megtagadó országokkal szemben.

Az OECD kettős adóztatás elkerülésére vonatkozó modellegyezménye tartalmaz olyan mintarendelkezést, amelyet beépíteni javasol az egyes országok bilaterális adómegállapodásaiba. Ennek értelmében a tagállamok adóhatóságai rendszeresen, illetve eseti megkeresés alapján kötelesek egymásnak átadni azokat az adózásra vonatkozó információkat, amelyeket a vonatkozó ország belső joga alapján meg tudnak szerezni. A mintaegyezmény rendelkezései alapján azokat az információkat kell átadni, amelyek várhatóan relevánsak az egyes országokban előírt adókötelezettség betartása és ellenőrzése szempontjából. Nem lehet általános jellegű információkat kérni, amelyek nem egy konkrét adóhoz vagy ügyhöz kapcsolódnak. A mintaegyezmény rendelkezései értelmében nem lehet megtagadni az információ átadását az egyik szerződő félnek pusztán azért, mert a saját, hazai érdekei nem kívánják meg az információ megszerzését vagy átadását, és nem tagadhatja meg a szerződő fél az információátadást banktitokra hivatkozva sem. Ez utóbbi rendelkezés csak 2005 júliusában került be a mintaegyezménybe, nem kis fejfájást okozva egyes országoknak. Olyannyira, hogy Ausztria, Belgium, Luxembourg és Svájc nem fogadta el ezen rendelkezéseket. Ausztria fenntartotta magának a jogot, hogy banktitokra vonatkozó információkat csak adócsalásra vonatkozó bűncselekmény ügyében folytatott nyomozás esetén adjon ki, Belgium és Luxembourg pedig jelezte, fenntartja magának a jogot, hogy nem ad át olyan információt, amely banktitoknak minősül. Nemzetközi nyomásra az utóbbi hetekben ezek az országok is vállalták, hogy elfogadják a mintaegyezmény rendelkezéseit, azaz még a banktitokra vonatkozó információt is átadják, ez mindenképpen pozitív fejlemény.

Fontos kiemelni azt a hihetetlen változást, ami a svájci álláspontban következett be az elmúlt pár hónapban. Svájc lényegében feladta azt az álláspontját, hogy csak nagyon szűk körben, bűncselekmény esetén hajlandó banktitkot képező információt kiadni. Nyilvánvaló, Svájcnak mérlegelnie kellett, hogy felkerül az OECD feketelistájára, vagy más tagállamokhoz hasonlóan elfogadja az információcserére vonatkozó nemzetközi standardokat.

Az OECD arra is talált megoldást, hogy az olyan országok, amelyek általában nem kötnek adóegyezményeket, külön, kifejezetten az információcserére vonatkozó megállapodásokat kössenek. Ilyen egyezmények születtek az utóbbi időben például Németország és Guernsey, az Egyesült Államok és Liechtenstein, az Egyesült Államok és a Kajmán-szigetek között. Ezek biztosítják, hogy indokolt esetben a szerződő országok adóhatóságai hozzájussanak olyan, a másik országban bejegyzett vállalkozásokkal kapcsolatos adózási és egyéb információkhoz, amelyek korábban nem voltak hozzáférhetők. Ezen információk a bejegyzett vállalkozások valós, tényleges, gazdasági tulajdonosaira is kiterjedhetnek, függetlenül attól, hogy ki a konkrét, bejegyzett jogi tulajdonos.

A fentiekből egyértelműen látható, az OECD munkája nem arra irányul, hogy az országok szüntessék meg adórendszereiknek azon elemeit, amelyek tőke- vagy befektetésösztönzési céllal működnek. Arra sem, hogy az egyes jövedelmekre vonatkozó adómértékeket egy mesterséges, mondjuk 10 százalékos szint felett tartsák. Az OECD-nek az a célja – és ez teljesen nemes cél –, hogy a kedvező, vállalkozásbarát adórendszert működtető országok adórendszerei átláthatók legyenek, lehessen az érintett államok között nemzetközi standardoknak megfelelően információt cserélni. Az adóverseny ugyanis akkor tisztességes, ha minden szereplőre azonos játékszabályok vonatkoznak, és nem tudnak egyes országok a bank- vagy egyéb titokra vonatkozó szabályok mögé bújni.

Azaz az adóverseny önmagában nem káros, az adóparadicsomnak titulált országok nem gonoszak, nem üldözendők. Tevékenységüket, adórendszerüket azonban transzparens, más országok és hatóságaik által átlátható módon kell működtetniük.

A szerző a Deloitte Zrt. nemzetközi adószakértője