Kultúraváltás

Kiterjedt és tartósnak mutatkozó válságok egyszersmind mély önvizsgálatra késztethetnek. Ilyen önvizsgálat alkalmával kerülhet sor például arra, hogy megkérdőjelezzük a pénzügyi innováció egyes kétes értékű vívmányait, a szabályozás hiányából fakadó kockázatokat, és megpróbáljuk beazonosítani a ténylegesen rendelkezésre álló tőke kockázati felárát, amely – remélhetőleg csak átmenetileg – egyes forráshiányos gazdálkodók és gazdaságok kockázati besorolását akár túlzóvá is teheti. Ezt a folyamatot szenvedik el vállalkozásaink és államháztartásunk is, amikor mostanság lényegesen megnövekedett kamatfelár megfizetésére kényszerülnek.

Persze ezen túlmenően is sokasodnak a kérdések azon gazdaságok növekedési pályájával kapcsolatban, amelyek a jövőben várt eredményekre, még nem létező, csak megtermelni remélt javak terhére adósodtak el, gyakorlatilag kiölve ezzel a háztartásokból és a vállalatokból is a hajlandóságot a megtakarításra, a felhalmozásra. A hitelből finanszírozott, sőt tovább gyorsított bővülés modellje láthatóan ellentmondásoktól feszül. Ha pedig elfogadjuk, hogy maga a növekedési modell az, amelynek a válság alkalmával napvilágra kerültek a hibái, hiányosságai vagy legalábbis kockázatai, akkor nyilvánvalóan ezen a modellen kell változtatni.

Nyomban adódik is a kérdés, hogy a túlzott eladósodottság súlya alatt összeroppanó növekedési modell hogyan lenne megreformálható az eladósodottság további növelésével. Vajon a válság egyébként mindennapi életünkbe egyre inkább begyűrűző, jövedelmi viszonyainkat érintő hatásait érdemes-e további adósságvállalással csökkenteni? Segít-e ez minket abban, hogy fogyasztási szokásainkat a valós, megtermelt jövedelmünkhöz igazítsuk, megtakarításainkat növeljük? Hiszen az adósságtörlesztés előbb vagy utóbb elérkezik, különösen miután a világgazdaság mai állapotában kevéssé reménykedhetünk abban, hogy akad olyan bőkezű finanszírozó, aki az általunk előállított és elfogyasztani kívánt javak értékében mutatkozó különbözetet időtlen időkig fedezné.

Logikusnak tűnik, hogy a felelős állami szabályozás ebben a folyamatban nem a változás akadályozásában vállal szerepet, és nem ebből a célból avatkozik be, hanem éppen ellenkezőleg, a változást elszenvedők helyzetét oly módon könnyíti, hogy az elkerülhetetlent a lehető leginkább elviselhetővé és átvészelhetővé tegye. Az állami beavatkozásnak tehát nem olyan termelési és fogyasztási viszonyok fenntartását, olyan juttatási rendszerek konzerválását, olyan vállalati vagy pénzügyi struktúrák finanszírozását kell szolgálnia, amelyekről bebizonyosodott, hogy tartósan nem életképesek. Még akkor sem, ha a megszokott, bevett társadalmi viszonyok és azok képviselői sokszor mégis a létező struktúrák fenntartása, megőrzése iránti igényeket juttatják kifejezésre, és az állami beavatkozás, illetve a válságkezelés értelmét ebben látják megtestesülni.

Eközben a válságkezelés még csak nem is pénzügyi feladat, illetve meglehetősen csekély mértékben az. Végletesen forráshiányos időszakban a pénzügyi teendők felettébb egyszerű matematikai műveletekre korlátozódnak, kevés a szakértői vita a szükséges intézkedésekről. Az igazi munka a kikerülhetetlen értékválasztás megértetése és meggyőző közvetítése, a pénzügyi kultúra, a fogyasztási szokások, az átfogó társadalmi viszonyok gyors alakítása. Valójában ezen múlik, hogy a válságkezelés képes-e a felszínre kerülő hibákat nemcsak elmosni, de azoktól ténylegesen megszabadulni, és sikert hozó kultúraváltást, a civilizációs folyamatban egyfajta evolúciós ugrást megvalósítani.

A szerző Magyarország pénzügyminisztere