Paksról, indulatok nélkül

Ádáz országos vita van kibontakozóban arról, hogy kell-e nekünk egyáltalán atomerőmű. Hihetünk-e az építése mellett felhozott érveknek, megalapozottak-e az ellene felhozottak? Az egymásnak feszülő atomerőmű-pártiak és -ellenzők könyörtelenül félresöprik a semerre sem lobbizó, csak reálisan láttatni akaró elemzőket, ha azok épp nem valamelyik fél szája íze szerint elemeznek.

Társadalmi vita kell, és el kell ismerni, az ügyben sok rendezvény és tájékoztatás volt. Az embernek mégis az az érzése, hogy ezek a viták nem voltak túl hangosak, és nem kaptak túl nagy visszhangot, most viszont annál többet hallunk az ellenérvekről. Nem jobb a helyzet a parlamentben sem. Képviselőinknek – mint Aszódi Attila, az MTA energetikai bizottságának vezetője a minap rámutatott – sem az energiapolitika múlt évi elfogadásakor nem támadt vitázhatnékjuk a kérdésről, sem hétfőn, amikor nagy többséggel elvi hozzájárulásukat adták az előkészületekhez.

Igaz, hétfőn csak arról határozott az Országgyűlés, hogy megindulhat Paks 2. kapcsán a többéves részletes tervezés és felmérés. Az Energiaklub ennek ellenére azt állítja, hogy „70 évre meghatározó beruházási döntés született március 30-án”, elég mérges is emiatt. Pedig csak a következő években kapunk választ azon kérdések többségére, amelyeket a klub firtat, s amelyek alapján majd dönthetünk. (Máskor meg épp a hosszú távú tervezés hiányát vetik a kormány szemére.)

Lesz még idő pótolni az eddig félvállról kezelt társadalmi vitát is. Tájékozódhat, aki nullának tekinti a paksi mérnökök eddigi, hosszú előkészítő munkáját, amikor azt mondja, hogy „nincs semmi a kormány tarsolyában”. Tájékozódhat, aki a napokban tett fel olyan buta kérdést: „Hány darab és pontosan milyen típusú reaktort akar a kormány?” Mert hát a kormány bizony nem akar egyet sem, minek az neki. A paksi mérnökök viszont megvizsgálták már a piacot, közzé is tették megállapításaikat, tele volt vele a sajtó. Ha a hangoskodók valóban kíváncsiak lennének a szakmai szempontú prioritásokra, tudtak volna tájékozódni.

Az Energiaklub azt is most firtatja, ki építheti majd meg az új reaktorokat. Ejnye-ejnye! Közzé kellene tenni a majdani befutó nevét egy tenderkiírás előtt? De ezzel eljutottunk a nyitott kérdésekig is. Talán mégsem szabálytalanságra buzdította a klub a kormányt. Van ugyanis, aki szerint máris biztos, hogy melyik szállító lesz a befutó – kihagyjuk az alkalmat, hogy megnevezzük –, s általában véve is több dolog dőlt már el előre, mint amenynyi egy demokráciában illő lenne. Nem tudjuk, így nem is állíthatjuk.

Azt viszont igen, hogy minden jó szándék ellenére található fogás az előkészítésen. Túl sokszor hallunk a paksi áram olcsó voltáról, arról viszont egy szót sem, hogy Paks 2. esetében merőben máshogy kell számolni, mint a ma működő erőműnél. Erre nemrég a Force Motrice elemzőcég – Felsmann Balázs volt GKM-államtitkárral a háttérben – hívta fel a figyelmet. Meg is kapta érte a magáét: rosszul számolt, meg amúgy is túl korán. Ennek ellenére tény, hogy nehéz összehasonlítani a tervezett és a működő atomerőmű működési és gazdasági paramétereit, kell azonban egy pont, amikor döntést kell hozni.

Aggályos az energiafüggetlenségre is hivatkozni, amikor az atomerőmű tüzelőanyaga kizárólag importból és kizárólag egy szállítótól származik. Nyitott az is, hogy nem lesz-e túl nagy áramtermelésünkön belül a nukleáris energia aránya. Már most is közel 40 százalék, s lesz pár év, amikor egyszerre üzemelne hat nukleáris blokk, közben sok más típusú leáll. Erre nemrég válaszolt is lapunknak az illetékes miniszter, Molnár Csaba: nem. Aszódi Attila azt hiányolja, hogy szó sem esik arról, mi lesz a ma működő paksi blokkok után, holott már az ezeket pótlók majdani telephelyéről is el kell kezdeni merengeni.

Remélhetőleg ezekről a kérdésekről elfogulatlan, értelmes és indulatmentes vitákat lehet majd folytatni. Még nem késő.

A szerző a Világgazdaság munkatársa