Mindent összevetve az ország kezd kimászni a slamasztikából

Az új pénzügyi feltételekhez meglepő gyorsasággal alkalmazkodott a magyar gazdaság: 2009 első negyedévében a korábbiak töredékére csökkent a külső forrásigény. Ez jótékonyan hat az adósságpályára is, amely – nettó értelemben – máris csökkenésnek indult. Mindez elkezdett hatni a befektetői hangulatra is, bár a mostani államkötvény-aukciókon tavaly ősz óta nem látott keresletet támasztó vásárlók még csak az első fecskéknek tekinthetők. Ehhez persze szükség volt a nemzetközi hangulat érdemi javulására is, és hogy ne érkezzenek újabb és újabb sokkoló hírek a bankszektorról vagy óriásvállalatokról. Mindent összevetve az ország kezd kimászni a slamasztikából, amelybe a korábbi fegyelmezetlensége taszította.

Hogy mi vezetett ide, már sokan és sokszor leírták. Többen rosszindulatot vélnek a háttérben, pedig valószínűleg „csak” szűklátókörűség és a szakmai tudás elégtelensége idézte elő a történteket. Sokkal fontosabb azonban, hogy van-e kiút ebből a helyzetből, vagy örökre megragadunk a mostani mocsárban: amint kissé fellélegezhetünk, rögtön felrúgjuk a korábbi eredményeket. Az eladósodás ugyanis nem politikai döntés kérdése, sokkal inkább etikai megítélés alá kellene esnie. Az érintettek egy része (a következő generációk) ugyanis nem tudnak részt venni a döntés meghozatalában.

A külső eladósodás növeléséből különben sem csak az állam, hanem a magánszféra is kivette a részét, durván egyharmad-kétharmad arányban (időtáv kérdése). Míg azonban utóbbi elkerülhetetlen, ha a gazdasági növekedéshez nem csak a belső forrásokra támaszkodunk, előbbinek semlegesen vagy inkább anticiklikusan (a gazdaság fellendülésekor fékezőleg, visszaeséskor serkentőleg) kellene működnie. Mindenekelőtt tehát az állam viselkedését kellene normális mederbe terelni. Most jó úton halad a fiskális fegyelem terén a kormány, a bizalom visszaszerzése azonban hosszabb folyamat lesz. A hitelesség visszaállításában nagy jelentősége lett volna az erős fiskális szabályozás bevezetésének. A közpénzügyi törvény ugyan létrejött, de mivel nem sikerült mögé az ellenzék támogatását is biztosítani, ne várjuk a befektetőktől, hogy az életüket bíznák rá. Ez most elszalasztott lehetőségnek tűnik, a politika talán legnagyobb ballépése a válság kapcsán, ami komoly anyagi veszteséget jelentett az országnak.

A másik nagy kérdéskör a magánszféra pénzügyi egyensúlyának fenntarthatóvá tétele. Nos, ezt a részt – bár elég drasztikus módon – a pénzügyi piacok korrigálják pillanatnyilag. A devizában történő eladósodás visszaszorul, mivel beszűkültek és megdrágultak a források. Azt azonban továbbra sem garantálja semmi, hogy ha újra likvidebbé válnak a nemzetközi pénzpiacok, ne kezdődjön ismét elölről az egész. Itt fontos kiemelni, hogy a magánszektor részéről racionális döntés volt a sokkal alacsonyabb kamatú devizahitelek preferálása a forintban nyújtottal szemben, hiszen óriási valutagyengülésnek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a költségviszonyok megforduljanak.

Első dolog tehát a kamatok leszorítása. Ehhez – sokak véleményével ellentétben – kevés a jegybanki kamatvágás, az ország kockázati megítélése determinálja ugyanis a nyújtott kölcsönök kamatfelárát. Ez az értékelés jelenleg nem kedvez a régió országainak, különösképpen nekünk, de a kiszámíthatóbb pénzügyi viselkedés előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. A bankszektor szabályozásának küszöbönálló reformja is hozzátehet ehhez, több olyan eszköz kerülhet a felügyelet kezébe, ami makroszinten is megelőzheti, hogy a mostanihoz hasonló feszültségek kialakulhassanak. Fontos tényező lehet még a pénzügyi kultúra fejlesztése is, amelyre csak közvetlenül a válság kitörése előtt kezdtek hangsúlyt fektetni a döntéshozók. Még mindig a belső megtakarítási szokások átalakulására lenne a legnagyobb szükségünk, amely nélkül eddig még sikeres fejlődési történet nem ment végbe a világon.

A szerző a Világgazdaság munkatársa