Megkésett hitelszigor

Növekedés vagy egyensúly? Szerte a világon ezzel a dilemmával néznek szembe a hatóságok mostanában. Hiszen egyrészt mihamarabb maguk mögött tudnák a pénzügyi és gazdasági válságot, ugyanakkor szeretnék megelőzni annak megismétlődését.

Előbbi a régi, kockázatos struktúrák fenntartását, utóbbi azok átalakítását feltételezi. Nincs ez másként Magyarországon sem, amelyet különösen súlyosan érintett a nemzetközi válság, nem kis részben épp a devizahitelezés felfutása miatt. Visszatekintve nagyjából 2004-et jelölhetjük meg, amikor a folyamatok érezhetően és trendszerűen romlani kezdtek. Egyrészt ekkortól kezdődően futott fel látványosan a devizahitelek aránya a háztartások hitelállományán belül, másrészt innentől kezdve jelentek meg az egyre nagyvonalúbb – kevesebb fedezetet és önerőt előíró, hosszabb futamidejű – hitel- és lízingajánlatok.

A lakosság azóta is tartó, töretlen eladósodását többen az ország természetes felzárkózásával magyarázzák. Ez részben igaz is, hiszen a GDP-hez viszonyított hitelállomány még most is csak fele, harmada az eurózóna országaiban mértnek. A jövedelemarányos törlesztési teher azonban már 2006 környékén elérte a fejlettebb országokét. Az újonnan felvett háztartási jelzáloghitelek fedezeti aránya (LTV) ekkor már a kölcsönök felénél magasabb volt, mint 70 százalék; ez rendkívül nagy kockázatot hordozott, különösen az akkor már teret nyerő svájcifrank-alapú kölcsönök esetében. A lakosság eladósodása ráadásul a 2006-os drasztikus megszorítások után sem lassult, mivel a háztartások hitelből próbálták meg átvészelni a nehéz időket.

Legkésőbb ekkorra teljesen egyértelművé váltak a rendszerszintű kockázatok. Mivel sem a lendületesen fogyasztó lakosság, sem a 20 százalék feletti tőkemegtérülést elérő bankok nem voltak érdekeltek a folyamat megfordításában, ez nyilvánvalóan a szabályozó hatóságok feladata lett volna. Nem tették. Figyelmeztető felhívások elhangzottak ugyan mind az MNB, mind a pénzügyi felügyelet részéről, ez azonban semmin sem változtatott. Néhányan a jegybank szigorát is okolták a kedvezőtlen folyamatért, de – miközben a nagy kamatkülönbség valóban ösztönzőleg hatott – a monetáris politika mozgásterét behatárolták a külső feltételek.

Az igazán hatékony eszközt az adminisztratív korlátozás jelentette volna. Ennek lehetősége már évekkel ezelőtt felvetődött, az MNB azonban korábban azt hangoztatta, hogy ezt a megoldást nem tartja megvalósíthatónak. Egy évvel az-után, hogy a Lehman Brothers csődje megrengette a világ hitelpiacait, most mégis érdemi változtatásokra tett javaslatot ezen a téren.

A legnagyobb csapás kétségtelenül a nagyobb összegű devizahiteleket éri majd, egyrészt a törlesztés/nettó jövedelem arányra (PTI) vonatkozó korlátok, másrészt a külföldi pénznemekre alkalmazandó szigorúbb előírások miatt. A forintalapú jelzáloghitelek LTV-követelménye azonban továbbra is 70 százalék lenne, ez nemzetközi összehasonlításban sem kirívóan alacsony. Ami pedig a PTI-szabályokat illeti, ott a legalacsonyabb jövedelmi sávban megállapítandó 30 százalékos felső határ (ismét csak forintban) jóval felette van a jelenleg hitellel rendelkező háztartások 20 százalékos átlagának. Ráadásul a bankok most egyébként is kényszerfogyókúrán vannak, így a szigor valójában csak később éreztetné a hatását.

A leendő szabályozáson persze van még mit finomítani. Meg kellene hozzá oldani például végre a teljes körű pozitív adóslista felállítását, vagy a korábban felvett hitelek átalakításának a problémáját. A forinthitelpiac térnyerése, a jegybanki alapkamat várható csökkenése, a nagyobb biztonság, netán a bevallott jövedelmek kifehéredése azonban bőven kompenzálja azt a 0,2 százalékpontos GDP-növekedési áldozatot, amelyet az MNB prognosztizál veszteségként. A pénzintézeteknek át kell ugyan írniuk a hosszú távú üzleti terveiket, viszont elkerülhetik majd az ideihez hasonló fiaskókat. A lakosság pedig végre tényleg addig nyújtózkodik majd, ameddig a takarója ér. Kár, hogy mindehhez egy válság kellett.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője