Választások után: ünnepeljük a német modellt
A két háború között depreszszió nyomán szétesett a liberális gazdasági és politikai értékrend. A 2009-es választások idején nemcsak elmaradt a kilendülés a politikai szélsőségek irányába, de jele sem látszott az ilyen pártok támogatottságának. A kicsiny szélsőjobbos csoportok az országos politikában soha nem jutottak szerephez, a most tartott regionális választások nyomán azonban még a tartományi kormányzatokból is eltűntek.
Az igazi győztes – 14,5 százalékra ugró eredményével – a klasszikus német liberalizmus utódjának tekintett FDP lett, amely a helyzeténél fogva meg tudja határozni a leendő koalíciós kormány arculatát. A párt az adócsökkentés és dereguláció ígéretével kampányolt, amelyre Németországnak szüksége lenne, hogy kikerüljön a gazdasági válságból.
A választások igazi vesztesei a szociáldemokraták voltak támogatottságuk 11 százalékpontos esésével, erre a német választói magatartás stabil történetében nem volt példa. A baloldalon néhányan azzal magyarázzák a katasztrofális eredményeket, hogy az SPD túlságosan magáévá tette a liberalizmus és a dereguláció elveit. E nézet szerint a párt most fizette meg az árat Gerhard Schröder kancellár évtized eleji reformjaiért. Ennél azonban valószínűbbnek látszik, hogy a pártot a választók a színtelen-szagtalan kampányért büntették és azokért a negatív kijelentésekért, amelyek szerint egy jobbközép győzelem a társadalmi békét fenyegetné.
A demokráciának a két háború közötti válsága idején a választási részvétel azért ugrott meg, mert a lakosság tiltakozni akart az ellen, amit a szélsőséges pártok „a létező rendszerként” ítéltek el. A 2009-es választásokon a német választási részvétel – 5 százalékponttal – 72 százalékra esett. Akik most illúziójukat veszítették a politika miatt, azok egyszerűen azt gondolták, hogy nincs értelme szavazni.
A két világháború közötti viszonyokkal egy ponton mindazonáltal van némi hasonlóság: a gazdasági válság mindkét alkalommal magával hozta a szélsőbal megerősödését. A látszólagos hasonlóság azonban óriási különbséget is takar. Akkor létezett egy erős kommunista párt, amely szorosan elkötelezte magát a Szovjetunió politikája és érdekei mellett. Ma a balos protestpárt egyértelműen a történelmi vesztesek gyűjtőhelye: a keletnémetek még mindig nosztalgiával tekintenek vissza a tervgazdaság és az államszocializmus társadalmi viszonyaira, míg nyugaton az SPD-ből kiábrándultak csapódtak ide. A párt koherens program nélkül, népszerű és nacionalista szlogenekkel kampányolt. Az pedig a németek érettségét és felelősségtudatát igazolja, hogy e vegyes összetételű szövetségnek mindössze 12 százalékot adtak.
Bár a választás nem hozta el a politikai és a gazdasági szélsőségesek győzelmét, de a szabad-piac diadalát sem. A választási kampány során végig érződött az igény a megkülönböztetett európai, sőt éppen a német értékrend érvényesítésére. Vajon melyek ezek az értékek?
A válasz: a határtalan piaci kapitalizmus helyett szociális piacgazdaság, egy kiterjedt, exportorientált és műszakilag innovatív feldolgozóipari bázissal, a – gyakorta családi tulajdonban lévő, a globális gazdaságra nyitott – kis- és közepes vállalatok széles körű hálózatával.
Megfogalmazódott az igény a környezet iránti felelősségre, és jelen volt a gyanú a pénzvilág által uralt angolszász globalizációval és a nagyvállalati kapitalizmussal szemben. Merkel vonzerejének fontos eleme volt, hogy fel tudta mutatni a „német modell” kivételes erejét, emellett többször hangoztatta, hogy milyen kemény kurzust követett a bankokkal szemben.
A következő években a német kormány várhatóan jobban hallatja a hangját az európai és a globális ügyekben. Ennek során várhatóan úgy mutatja be a német modellt, mint amely jobban megfelel a pénzügyi válság utáni időben. Korábban a pénzügyi tevékenység nagyrészt az angolszász gazdaságokban összpontosult, főként az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, amelyek szabadpiaci politikáját néhány kisebb ország (Írország, Izland) is megpróbálta átvenni, az ismert, katasztrofális következményekkel.
A mostani évszázad elejétől megerősödő globalizációs folyamatok hajtóerejének tekintett felzárkózó országokban az exportorientáció és a – gyakorta családi tulajdonban lévő, kis- és közepes vállatok által alkotott – prominens ipari bázis ugyanúgy jelen van. Ebben a körben azonban ma még kínlódnak a dinamikus növekedés és a társadalmi kohézió követelményének összehangolásával. Ez korábban Németországban is megfigyelhető volt, de utólag éppen itt hozták létre azt a modellt, amely a választ hordozza számos feltörekvő állam problémái számára.
A XXI. század elején a közgazdaságtan eme új, nemzeti víziói nem az országok magukba zárkózásáról és nem az agresszív idegengyűlöletről szólnak – ez a XX. század világa volt. A jelen században a társadalomszervezés modelljeinek nem hódítaniuk, hanem meggyőzniük kell. A világ ma helyi és nemzeti megoldásokat keres a globális problémákra. Merkel asszony azért tudott nyerni, mert világos válaszokat adott.
Copyright: Project Syndicate, 2009
@ www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.