Az euró vesztesei

A hagyományos közgazdasági modellekben a gazdasági fejlődést a takarékos állam és az alacsony kamatszint ösztönzi, így az euró 1999-es elindulásakor a legtöbben arra számítottak, hogy az európai deviza a növekedés gyorsulását hozza majd magával a tag-országok számára. Részben így lett, részben nem. Az elmúlt évtized valóban kedvező fejlődési pályát jelentett az euróövezet országainak, ugyanakkor néhány – sajnos, úgy tűnik, egyre több – tagország növekedése súlyos egyensúlytalansági problémákkal együtt következett be.

Kezdetben úgy gondoltuk, hogy a vállalkozások az alacsonyabb kamatok mellett több beruházást valósítanak meg, így a termelés gyorsabban bővülhet. Ennek egyik alapja az alacsony infláció, az árstabilitás volt, amely az euróövezet egészében megvalósult, bár egyes országokban rendre magasabb inflációt regisztráltak a centrumországokban tapasztalthoz képest. Sebaj, gondoltuk, ez az eltérés biztos a periférián mért gyorsabb növekedés következménye, így nem jelent majd problémát.

A másik pillér az alacsony költségvetési hiány volt, ez az euróövezet egészére szintén igaz volt, de a problémák már a 2001-es visszaeséskor jelentkeztek. Egyes országoknál pedig, mint például Görögország esetében is, már évek óta hitelességi kérdések merültek fel. Sebaj, gondoltuk, majd idővel kijavítják a költségvetésüket. A válság nyomán azonban egy újabb veszélyforrás jelentkezett, amely lehet, hogy hosszú távon felülmúlja még a mostanában hangsúlyos költségvetési kihívásokat is. Ez pedig az egyes országok versenyképessége és ezzel szoros összefüggésben a külső, de még euróövezeten belüli eladósodottsága.

A korábbinál lényegesen alacsonyabb nominális kamatszint természetesen a vállalkozások beruházásait is ösztönözte, de a legtöbb országban elsősorban a lakosságot terelte a hitelek felé. A lakosság optimizmusa néhány esetben – mint Írországban vagy Görögországban – határtalanná vált. Az ingatlanállomány mind nagyobb részét terhelte jelzáloghitel, a lakosság fogyasztása az ingatlanárakkal együtt meredeken emelkedett, ez majd egy évtizeden át növekvő ingatlanbuborékot okozott a folyamatot lezáró elkerülhetetlen zuhanással együtt. Ezek az országok úgy érezték, és kivétel nélkül kívülről is azt az igazolást kapták, hogy gazdaságpolitikájuk helyes, fenntartható, és az euróövezeti tagság rendkívül előnyös volt számukra. Azt csak mostanában kezdik el felfedezni, hogy a növekedés együtt járt a versenyképességük romlásával, a megtakarítások csökkenésével, és így lassult a nemzeti vagyon növekedése. Ezen országok lassan, de folyamatosan eladósodtak az euróövezet szűk megtakarítói csoportjával, elsősorban Németországgal szemben.

Ennek a folyamatnak a korrekciója igencsak fájdalmasnak ígérkezik. Az országoknak helyre kell állítaniuk a megtakarítási szintjüket, és az eladósodás helyett a vagyongyűjtés pályájára kell átsorolniuk. Tekintetbe véve, hogy ez a másik oldalon a németek megtakarítási szintjének csökkenését igényli, látható, hogy ez nem lesz könnyű. Évekig tartó visszaeséssel, két számjegyű munkanélküliséggel és akár a hosszú stagnálással is kénytelenek szembenézni ezek az országok.

Megérte? Csehország felzárkózása például már Portugáliáé előtt halad, pedig a csehek igencsak tartózkodóak az euróval kapcsolatban. Igaz az is, hogy az eurótag Belgium viszonylag jól viselte a válság eddigi szakaszát.

A kérdés tehát nem önmagában az euró bevezetése, hanem egy olyan gazdasági környezet megteremtése, amely az euróhoz való csatlakozást sikeressé teszi. Elsősorban is a kapitalizmus alapvetéséről, a nemzeti vagyon felhalmozásáról van szó. Jelenleg, úgy tűnik, azon országok váltak az euró veszteseivé, amelyek az alacsony, „német” kamatszint mellett a megtakarítás helyett az eladósodás csapdájába estek. Ez pedig egy új szempont lehet hazánk és a régió többi országának jövőbeli gazdaságpolitikájához.

A szerző a K&H Bank vezető közgazdásza