Madridot az ág is húzza

A spanyol fél év előtt Brüsszelben sokan arra számítottak, hogy egy olajozott, hatékony elnökség következik a spanyol zászló alatt. Végül is Madrid veteránnak számít: kétszer is adott már elnökséget, a spanyol közigazgatás pedig diplomáciai vélemények szerint jelenleg az egyik legjobb a tagállami apparátusok közül. Túl a spanyol fél év felén mégis azok a hangok vannak többségben, amelyek szerint Madrid ezúttal gyengén muzsikál.
Az élet ugyanis közbeszólt. Mindenekelőtt Madridot alaposan megtréfálta a lisszaboni szerződés. Amikor egy-másfél évvel ezelőtt kezdtek befordulni az elnökségi előkészületek célegyenesébe, még minden bizonytalan volt a reformszerződés sorsát illetően. És ahogy közeledett az elnökség, mindez csak növekedett: jóformán az utolsó percig nem lehetett tudni, pontosan mikor tartanak az írek második referendumot (és az hogyan végződik), miközben Václav Klaus cseh elnök még 2009 őszén is mindenféle trükkökkel halasztgatta a ratifikációs törvény aláírását. (Egy időben az sem tűnt lehetetlennek, hogy esetleg elhúzza a mostani brit választásokig.) Madridnak jó oka volt arra számítani, hogy a spanyol fél év még „teljes elnökség” lehet. Értve ez alatt, hogy azok a hatáskörök, amelyek a lisszaboni szerződés értelmében elkerülnek a mindenkori soros karmestertől (mint az állam- és kormányfői tanácskozások szervezése és elnöklése, avagy az EU közös külpolitikájának menedzselése), Madrid idején még elnökségi jogok és kötelmek maradnak. A spanyolok ennek szellemében rakták össze végül a fél évüket, ambiciózus külpolitikai programot tervezve, és telepakolva a hat hónapot rekordszámú – harmadik országokkal esedékes – csúcstalálkozóval.
Aztán négy héttel a spanyol fél év előtt a szerződés mégiscsak életbe lépett. Hirtelen megkezdte működését a kibővített jogkörű új külpolitikai főmegbízott – aki mostantól immár az EU-külügyminiszteri tanácsüléseket is elnökli –, és januártól az Európai Tanács állandó elnöke vezeti, szervezi a csúcstalálkozókat. Hogy teljes legyen a zavar, a spanyolokat először udvariasan megkérték, hogy most már szálljanak ki a közös külpolitika gondozásából, majd amikor kiderült, hogy Catherine Ashton apparátus híján nem tud még mindent lefedni, elkezdték Madridot arra ösztökélni, hogy néhány dolgot mégiscsak vállaljanak be. Volt, amit a spanyolok maguk akartak menteni: Obama elnököt azért még így is szívesen fogadták volna hazai pályán, de erre az amerikaiak intettek be, mondván, előbb az unió tisztázza, voltaképpen ki is most az elnöke. Ennyi már éppen elég, hogy egy egészen másra készülő apparátus elkedvetlenedjen.
És mi minden jött még rá! Először is a görög válság miatt állandóan a szakadék szélén táncolt a már amúgy is végtelenül legyengült spanyol gazdaság. Ezzel szembesülve a szocialista kormány kénytelen volt veszni hagyni egy sor dolgot abból, amit a legutóbbi választásokon megígért. Ugyan kinek van ideje ilyenkor mással foglalkozni?!
Ezekhez képest az izlandi vulkán esete már csupán közismert szimbóluma annak, hogy a szegény embert tényleg az ág is húzza. A hétvégi hamufelhő miatt ugyanis a spanyol féléves naptárba gondosan beillesztett, uniós és külső országokkal esedékes találkozók lehetetlenültek el (vagy váltak hiányos széksorokkal megtartott, esetleg „videokonferenciává” módosított ülésekké).
A spanyoloknak tehát határozottan nincs szerencséjük. Ebből a magyarokra nézve az a tanulság, hogy mindig készen kell állni a szép elnökségi tervektől gyökeresen eltérő fejlemények kezelésére is. Cserébe, ami a „lisszaboni zűrzavart” illeti, a spanyol tanulópénz teheti „költségmentessé” a magyar elnökséget, letisztítva mindazokat az új intézményi szerepeket, amelyeket Madridnak még menet közben kellett adaptálnia, de amelyek a magyar fél évhez már bejáratott formában fognak eljutni.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője