Oszkó: Melyik kormány számíthat az újraválasztásra?

Érdekes vita bontakozott ki az uniós pénzügyminiszterek legutóbbi informális ülésén. A költségvetési gazdálkodásról, az eladósodottság féken tartásáról szóló egyeztetés egyik témafelvetéseként Alberto Alesina professzor tartott rövid előadást. Feltette a kérdést: vajon igaz-e, hogy az a kormány, amelyik saját népszerűsége érdekében – az általa vezetett ország jövőjét veszélyeztetve – számolatlanul költi a pénzt, az jó eséllyel számíthat az újraválasztására? Ezzel szemben pedig az ésszerű, fegyelmezett és kiegyensúlyozott gazdálkodást és pénzügypolitikát folytató kormányok – különösen válság idején – bukásra ítéltettek? Egy ilyen állításnak igencsak zavaró következménye lenne általában is a demokratikus berendezkedésű országokra nézve, hiszen az azt jelentené, hogy a rosszul, felelőtlenül kormányzó erők számíthatnak nagyobb eséllyel rá, hogy újraválasztják őket, miközben a jó kormányzás szinte elkerülhetetlen bukáshoz vezetne. Márpedig így kevéssé várhatnánk az újraválasztásukban érdekelt politikusainktól jó minőségű kormányzást.

Gyorsan végigpörgetve az elmúlt két hazai választási ciklus történetét, hamar úgy gondolhatnánk, hogy az állítást a közelmúlt is visszaigazolja. A 2002-től 2006-ig tartó kormányzás nemhogy kordában tartotta volna a 2002-re éppen újra egyensúlyát vesztett költségvetést, hanem olyan féktelen költekezésbe kezdett, hogy azóta is annak hatásait nyögjük, hiszen még a globális pénzügyi krízis nélkül is belesodorta Magyarországot a saját válságába. Mégis, az akkor kormányzó erőket a választók a kormányzati munka folytatására hatalmazták fel 2006-ban. A következő parlamenti ciklus stabilizációs munkáját pedig, mely nemcsak a korábbi túlköltekezés okozta károkat igyekezett helyrehozni, hanem hosszabb távra is megalapozhatja az ország felzárkózását és a válságból való kilábalását, a választók soha nem látott arányú protest szavazatokkal utasították el.

Csakhogy már ez az elemzés is sántít, jócskán találhatunk benne ellentmondásokat. Hiszen a 2002-ben indult, a költekezés jelentős részét és a tartós, strukturális egyenlegromlást előidéző, úgynevezett száznapos program a legkevésbé sem biztosított az akkori kormánynak olcsó népszerűséget. Sőt, a rendszerváltást követően ebben az időszakban történt először, hogy a hivatalban lévő kormány a ciklus közben bukott meg, és új miniszterelnök kapott kormányzati felhatalmazást. A 2006-os választásokat pedig a ciklus közepén felálló új kormány lényegében a sírból hozta vissza, és a győzelmét nyilvánvalóan nem a korábbi költségvetési túlköltekezésnek, hanem a sikeres választási versengésnek köszönhette, melynek során az ellenzék mind kampánystratégiában, mind a taktikai küzdelemben alulmaradt. Ráadásul az akkori kormány a választási sikerekhez a költségvetés egyenlegromlásának valós mértékét titkolni, bagatellizálni igyekezett, melynek későbbi beismerése éppen hogy a következő ciklus legsúlyosabb hitelvesztését okozta nemcsak a pénzügyi világ, hanem a választók előtt is.
Ezzel szemben a politikai szempontokat teljes egészében félretevő válságkezelés és az ehhez szükséges költségvetési konszolidáció 2009 tavaszától olyan időszakban zajlott, amikor a kormányt támogató politikai erők már szinte visszafordíthatatlan népszerűségvesztést szenvedtek el. Az elmúlt egy év kormányzati munkája során tehát a kormánypárt annak ellenére nem vesztett további támogatottságot, hogy megítélését egyre nagyobb arányban rontották a korábbi időszakból napvilágra kerülő korrupciós botrányok. Naivan azt is gondolhatnánk, hogy ilyen botrányok nélkül a válságkezelést szolgáló szakértői munka akár még növelni is képes lehetett volna az azzal közösséget vállaló pártok népszerűségét, illetve a szakértői kormányzás és az azt mindvégig támogató párt választói megítélése elvált egymástól.
Azonban Alesina professzor gyorsabb volt annál, mintsem hogy ezeket a példákat időm lett volna részletesen felvázolni az ülésen, és maga jelezte, hogy hiába próbálta eredetileg ismertetett téziseit kutatásaival alátámasztani, évtizedek politikatörténetének elemzése során nem talált statisztikailag kimutatható összefüggést a kormányzat józansága, a visszafogott költekezés, az egyensúlyban tartott államháztartás és a választási bukások között. Ahogy a mértéktelen pénzszórás – akár a gazdaságélénkítési programok, akár a társadalompolitikai célkitűzések köntösébe bújtatott kampányköltekezések – sem vezetett szükségszerűen sikeres választási szerepléshez. Sőt, maga is egyre több ellenpéldát talált olyan kormányokról, melyek szigorú költségvetési politika és strukturális reformok mellett érték el nemcsak az adott gazdaság későbbi felzárkózását, de saját újraválasztásukat is.
A témafelvetés persze minden pénzügyminiszter számára kellően aktuális volt ahhoz, hogy élénk vitát provokáljon. Hamar záporoztak az érvek és ellenérvek, s a legtöbben mindjárt konkrétumokat akartak hallani azokról, akiket szigorú válságkezelés és jelentős költségvetési kiigazítások után hatalmaztak fel további kormányzati munkára a választók. Példákat pedig nem kis számban sikerült találni. Először inkább tipikusan északnyugati elhelyezkedésű és ehhez illeszkedő kulturális adottságokkal rendelkező országok, mint Kanada vagy Svédország történetéből kerültek elő hasonló esetek, de egymás közt hamar megemlítettük a szlovák reformfolyamatokat és az első költségvetési megszorítások után újraválasztott Dzurinda-kormányt is. Van tehát remény arra, hogy ebben a térségben is lehet józan kormányzást folytatni, ha arra kialakul a politikai akarat és elkötelezettség.

A szerző Magyarország pénzügyminisztere

oszkopeter.blog.vg.hu