Ötletelés uniós szinten

Ciolos nyilván tudta, mit vállal: a KAP nemcsak a legnagyobb szelet az unió költségvetéséből, hanem – méretén túl az érintett társadalmi csoport érzékenysége miatt is – a legnehezebben módosítható. Több mint negyven éve próbálja az unió elérni, hogy „a KAP igazságosabb legyen, egyben megfeleljen a kor kihívásainak”. Az eltelt idő alatt és az azóta megvalósult újítások nyomán sem sikerült azonban eldönteni, a támogatások igazi célja az európai agrárhagyományok életben tartása vagy a költséghatékonyabban működő nagygazdaságok még versenyképesebbé tétele.

Azzal mindenki egyetért, hogy reformra szükség van, nincs ez másképp most sem. Hiszen egyenlőtlenségek vannak a kifizetésekben az új és a régi tagállamok között, hiszen a rendszer nem tudja biztosítani alapvető célját, a termelők megélhetésének biztonságossá tételét, hiszen minden évben nyilvánosságra kerülnek olyan támogatottak, amelyek nemcsak egy ultraliberális brit politikus, de az átlagos termelő szemében is kétségeket ébresztenek.

A jelenleg ismerhető brüsszeli elképzelések leginkább az utóbbi problémára koncentrálnak: a ma az unió büdzséjének több mint negyven százalékát kitevő KAP visszafogását a támogatások maximálásával tervezik, legalábbis a Ciolos által ismertetett tervek erről szólnak. Válságos időkben kellően népszerű lépés attól elvenni, akinek van, ám egyből beleütközhet az unió a reform másik alapvető célkitűzésébe: ha a támogatást tényleg a fenntartható termeléshez kívánja kötni az EU, hogyan is várhatná a legnagyobb szenynyezőktől a környezeti szempontokat szem előtt tartó gazdálkodást. (És akkor még olyan, a mezőgazdaságon túlmutató tényezőkről nem is ejtettünk szót, mint hogy a nagyobb gazdaságok a támogatáshoz viszonyítva több embert foglalkoztatnak, és nagyobb adóbevételt generálnak.)

Hiba lenne persze bármit kiragadni az Európai Bizottság nagy ötleteléséből. Pláne, hogy figyelve az elmúlt két év vitáit, leginkább az világlik ki: az Európai Unió vezetői végül világos, koherens koncepció helyett a tagországi álláspontokból próbálnak összegyúrni egy kompromisszumot. Miközben ezek az álláspontok nem csupán ellentmondóak, de helyenként a szavazatszerzésen túl másra alig alkalmasak.

Hiányzik a világos koncepció nálunk is, pedig Magyarország számára különös fontossággal bírna, hogy a hazai gazdák érdekeit európai kontextusban is elfogadható módon képviselje. Nem kérdéses, hogy hazánk érdekelt a közösségi támogatások fenntartásában, hiszen a szűkös államkasszából ma sem képes támogatni a termelőket. Érdekelt azonban a reformokban is: az elmúlt években ugyanis kiderült, a támogatások hozzásegítették ugyan a gazdákat infrastrukturális fejlesztésekhez, versenyképességüket azonban nem növelték az unión belül.

Egyfelől, a többi új tagországokhoz hasonlóan az amúgy is szegényebb gazdálkodók nyugati társaiknál jóval kevesebb támogatásban részesültek, és az ennek kompenzálására engedélyezett plusztámogatások 2014-től megszűnnek, miközben a csatlakozási tárgyalások idején remélt felzárkózás távolabb van, mint 2004-ben. Másfelől, az Európai Bizottság ez év végére ígért konkrét javaslatokat a KAP reformjával kapcsolatban, így az igazi, éles viták éppen a magyar elnökség idején várhatók. Addigra tehát nemcsak a közös agrárpolitikát ellenzők szemében is értelmes érveket kellene gyűjteni a rendszer fenntartása mellett, de kellő számú szövetségest is találni kellene egy számunkra kedvező megoldás eléréséhez. Ha a KAP keretein belül nem megy, hát más forrásokból.

A szerző a Világgazdaság munkatársa