Ukrajna kipipálva

A szerződés több szempontból is előnyös Ukrajnának. A gázárkedvezmény mértéke komoly, 330 dollár keretár felett 100 dollár a rabatt ezer köbméterenként, alatta 30 százalék, amely évente megközelítőleg 4 milliárd dollár terhet vesz le az ukrán költségvetés válláról, mindezt 10 évre előre garantáltan. Az olcsó földgáz nélkül versenyképtelen ukrán nehéziparnak olyan ez, mint éhezőnek egy szelet kenyér, miközben a válságot nyögő lakosságnak is könnyebbséget jelent, mivel a végfelhasználói gázár a mostani szinten maradhat, nem kell emeléstől tartaniuk.

A szerződés által garantált regionális politikai stabilitás bizonyára kedvezően hat majd az ukrán gazdaság többi szegmensére is. A felengedő kapcsolatnak köszönhetően pedig a két nemzet cégei számára a piaci kapcsolatok új dimenziói nyílnak meg, melyek csak őrlángon pislákoltak a narancsos forradalom óta. Továbbá Ukrajna visszanyerheti a sokat érő „megbízható tranzitország” címet is.
Ám ahogy a közmondás tartja, ingyenkenyér nincs, és ez most is igaz. A kedvezményért cserébe az orosz fekete-tengeri hadiflotta 2042-ig állomásozhat Szevasztopolban, ami Ukrajnát fényévnyire taszítja a lehetséges NATO-tagságtól. További szóbeszédek reppentek fel arról is, hogy a Gazprom esetleg így vásárolna be az ukrán tranzitvezeték-rendszerbe, támogatandó a Viktor Janukovics ukrán elnök által meghirdetett felújítási projektet, amelyet egyelőre a felek cáfolnak. Mégis, vajon miért éri meg Oroszországnak finanszírozni az évi 4 milliárd dollár kedvezményt, miközben a krími kikötőbérlet csupán 97 millióba kerül évente? Ugyanis a tetemes deficitet nem a Gazprom, hanem az orosz állami költségvetés állja. A hiány mértékén az az ígéret sem csökkent, hogy Ukrajna a jövőben évi 10 százalékkal többet, 36,5 milliárd köbméter gázt vesz át a „take or pay” (vidd vagy fizess) rendszer keretében.

Vélhetően a NATO-tagság távolba röppenése által redukált biztonságpolitikai kockázat részben zöldhasúra váltható, ahogyan a biztos tranzit ténye is, ám esélyesebb, hogy a jelenlegi megállapodásba foglalt ukrán kötelezettségeket tovább bővítik. Mindezek mellett a szerződés aláírásakor sokan már temették is a Déli Áramlat gázvezetéket, leginkább az új ukrán elnök. Ezzel szemben Moszkva eltökéltnek látszik a folytatásban, főleg, hogy nemrég az OMV is jelezte részvételi szándékát a projektben. Bár az bizonyos, hogy így egyik legfőbb vonzerejét – az Ukrajna elkerülésével jelentett ellátásbiztonsági tényezőjét – veszítheti el a vezeték, mégis van relevanciája a beruházásnak: elég, ha Olaszországra vagy a Balkánra tekintünk mint jelentős gázpiacokra.
Európának kudarcot és megnyugvást is hozott a kialakult helyzet. Megnyugvást, mert így biztosítottnak tűnik a zavartalan gázimport Oroszország felől. Kudarcot, mert az EU látványosan nem tudott mit kezdeni a kvázifüggetlenség helyett igazi önállóságra áhítozó Ukrajnával, miközben próbált az egyre hűvösebbé váló orosz fél és a harcias Ukrajna vitájában egyensúlyozni. Kudarcot jelent továbbá, hogy ködbe veszett az EU keleti bővítésének a lehetősége, eljátszva egy hatalmas feltörekvő piacot, s legitimációs forrást adva az eddig töretlen sikernek örvendő orosz „oszd meg és uralkodj” doktrínának. Az EU négy év alatt nem tudott kisajtolni magából egy kézzelfogható és koherens Ukrajna-politikát, magára hagyva a politikai és gazdasági válsággal is küszködő országot, ezért a folyamat vége már hosszú ideje borítékolható volt. Így míg a tékozló fiú hazatért, addig Oroszország újra visszakerült a világpolitika porondjára, még ha más néven is, mint húsz éve.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője