Forma és tartalom - Ha győz az MSZP...

Talán kissé cinikusnak tűnik ez az állítás, de mindössze arról szól, a kormányzati felépítés – az egészen abszurd megoldásoktól eltekintve, mint például, hogy létrehoznak három vagy 33 tárcát – önmagában nem lehet sem jó, sem rossz. Minden a tartalomtól, a gyakorlati működéstől – s persze a személyektől – függ. Ha nem így lenne, a fejlett demokráciák egy kaptafára működnének, holott az amerikai közjogi berendezkedést világok választják el a némettől, mégis mindkét ország jól ellavírozik.
Ennek ellenére nem haszontalan elemezni a következő négy (?) év érdekesebb kormányzati megoldásait. Ezek: a miniszterelnök erőteljesebb kivonása a napi ügyekből, konfliktusokból, a miniszterelnök-helyettesi posztok létrehozása, az átlagosnál kevesebb – köztük néhány mamut méretű – tárca működtetése, ahol vegyes felvágottként szerepelnek korábban önálló ágazatok, ez utóbbival összefüggésben az államtitkárok szerepének felértékelődése s a közigazgatási államtitkári poszt visszaállítása.
Az, hogy nem Miniszterelnöki Hivatal, hanem államtitkárral az élén Miniszterelnökség lesz a kormányfő mellett, se nem oszt, se nem szoroz. Míg a tárcák a napi ügyeket intézik, ez a szervezet a stratégiai irányt szabja meg. Lényeges viszont a miniszterelnök-helyettesi poszt bevezetése. A KDNP elnökének pajzsra emelése érthető, ha komolyan vesszük, hogy két párt szövetsége nyerte meg a választást, illik ugyanis meghatározó posztot adni a partnernek. Az pedig, hogy ő a nemzetpolitikáért lesz felelős, számára stílszerű, jól hangzik, ugyanakkor kellően általános ahhoz, hogy a lényeges, szimbolikus ügyekben exponálja magát.
A másik kormányfőt helyettesítő poszt annak ismeretében sajátos, hogy idetartozik még a közigazgatás, az önkormányzatok, az igazságügy is. Ez, amellett, hogy hatalmas falat a pozíció betöltője számára, fontos bizalmi kérdés is, hiszen az ügyek jelentős része így el sem jut a miniszterelnökig. A miniszter/miniszterelnök-helyettes viszont saját hatáskörben dönthet fontos ügyekben. A tárcát elvileg jól is lehet működtetni, hiszen a fontos ágazatokat kiterjedt hatáskörű, meghatározó politikusokból álló államtitkárok irányítják; ha éppen nem ez utóbbi okoz majd konfliktusokat.
Hasonló a helyzet a nemzeti erőforrások című tárcánál – a miniszternek persze azonnal ki kellene írnia egy névpályázatot –, ahol még nyilvánvalóbb, hogy több területet egyesítettek. A miniszternek itt ma még nehezen elképzelhető koordináló szerepe lehet, a kultúra, az oktatás, az egészségügy, a szociális terület, a sport gyaníthatóan szuverén módon működik majd. De olyan gyakorlati problémát mindenképp felvet a megoldás, hogy a miniszternek túl sok egyeztetésre kell eljárni, hiszen – különösen a külföldi kapcsolatok terén – a protokoll gyakran megköveteli a személyes jelenlétét.
A gazdasági, pénzügyi, fejlesztési, infrastrukturális, energetikai, közlekedési ügyek leosztására nincs egyedül üdvözítő recept. Most lesz egy általános gazdasági, valamint egy inkább fejlesztésekkel foglalkozó tárca. Elvileg indokolt lehet a két részre bontás, de az átfedések szülhetnek konfliktusokat. Például még nem dőlt el, a több ezer milliárdos uniós forrásokat elosztó intézményi hálózat hova kerül, s ennek érthetően nem csak presztízsszempontok miatt van nagy jelentősége. Kisebb meglepetés, hogy a pénzügy elveszítette önállóságát, ám ez nem jelentheti a költségvetési, adóügyek degradálását.
Sajátos, hogy az agrártárca része lett a környezet- és természetvédelem. Persze lehet szakmai szempontokat felhozni ellene, a területek leértékelődéséről beszélni, de az ellenkezője, a hatékonyabb integráció mellett is lehet érvelni. Az biztos, a gyakran harcias zöld civilek nehezebben találják meg a megfelelő rangú tárgyalópartnerüket – de ellenfelüket is.

A szerző a Világgazdaság munkatársa