Újra a szakadékban: pilótajáték az adósság-mechanizmus

Magam ennek az ellenkezőjét vallom a „Válság-közgazdaságtan” című könyvemben, amelyben nemcsak a mostani, hanem korábbi, tucatnyi válság történetét dolgoztam fel, mind a fejlett ipari államok, mind a feljövő térségek múltjából. Mint azt bemutattam, az ilyen zavarok éppenséggel előreláthatóak, és ugyanúgy megjósolhatóak voltak, mint a globális pénzügyi válság mostani, második felvonása.

A válságok elkerülhetetlen következményei annak, hogy halmozódnak a makrogazdasági, pénzügyi és gazdaságpolitikai kockázatok, illetve sebezhető pontok, ide sorolva az eszközárakban jelentkező buborékot, a túlzott kockázatvállalást és tőkeáttételt, a hitelboom-periódusokat, az olcsó pénz politikáját, a pénzügyi rendszer megfelelő szabályozásának és felügyeletének hiányát, a bankok és más pénzügyi intézmények kockázatos befektetéseit.

A történelem azt is jelzi, hogy a válságok megjelenési formája idővel változik. A közelmúltban bennünket sújtó válságot az elején a magánszektor szereplőinek – háztartásoknak, bankoknak, más vállalatoknak – a túlzott adóssága és tőkeáttétele váltotta ki. Egy későbbi fázisban a közületi szektor eladósodása lépett előtérbe, amikor fiskális élénkítő programokat indítottak, és nagy horderejű mentőakciók keretében társadalmasították a magánszektor hatalmas veszteségeit. Ekkor nőttek nagyra a költségvetési deficitek, és duzzadt mindenütt az államadósság.

A fiskális ösztönzésre és a mentőakciók sorára talán szükség volt, hogy a nagy recesszió ne menjen át a múlt századi nagy válság ismétlődésébe. A magán-adósságnak és a tetejébe felhalmozott közadósságnak azonban óriási ára van. A hatalmas deficiteket és államadósságokat magasabb adók és a fogyasztói kiadások csökkentése révén lehet leépíteni, az ezzel járó – a fiskális válságok elkerülését célzó – megszorítások már rövid távon is fékezik a kilábalást. Ha fiskális egyensúlyhiányon nem sikerül a kiadások csökkentése és az állami bevételek növelése révén úrrá lenni, akkor csak két opció marad a kormányok számára. Az egyik az infláció, ha saját valutájukban adósodtak el, és ha monetizálni tudják a deficitet. A másik az államcsőd, olyan esetekben, amikor az adósság külföldi valutában áll fenn, és ha a helyzeten pénznyomtatással nem lehet segíteni.

Ennyiben a görög, a portugál, az ír, az olasz és a spanyol gazdasági zavarok lényegében a globális pénzügyi válság második fázisának tekintendők. A magánveszteségek társadalmasítása, és fiskális lazaság – ami a visszaesés ellensúlyozását célzó ösztönzést kísérte – együtt vezetett a költségvetési hiányok és az államadósság veszélyes halmozódásához. A közelmúlt globális pénzügyi válsága ennyiben nem múlt el, hanem egy új – ha lehet még veszélyesebb – fázisába lépett.

A fentiek fényében a pénzügyi válságot olyan fejleményként lehet definiálni, amely politikusokat egy hosszú hétvégén keresztül arra kényszerít, hogy kitalálják, miként előzzenek meg egy országos vagy globális pánikot, egy új mentőcsomag bejelentésével, még a piacok hétfői nyitása előtt. Az utóbbi években a hétvégi éjszakázók olyan cégek megmentésével foglalkoztak, mint a Bear Stearns, a Fannie Mae és a Freddie Mac, a Lehman Brothers, AIG, és sorolni lehetne további bankokat. Ilyen hétvégi drámák továbbra is velünk vannak, mint az látható volt az EU-vezetőinek – Görögország és más euró-övezeti államok megmentését célzó – legutóbbi tanácskozásai idején. Az alkalmazott eljárás sorrendje immár világossá vált: először a magáncégeket mentik meg, utána pedig az ilyen akciókat indító kormányokat.

A segélyakciók során felhasznált összegek robbanásszerűen növekszenek. Az 1997-98-as ázsiai válság idején Dél-Korea – egy viszonylag nagy feltörekvő gazdaság – egy akkor nagy összegűnek tekintett, 10 milliárd dolláros IMF-csomagot kapott. A mostani válság nyitányakor a Bear Stearns romainak eltakarításához 40 milliárd dollárra volt szükség, a Fannie Mae és a Freddie Mac talpra állításához már 200 milliárdra. Az AIG megmentése 250 milliárdba kerül, a kétessé vált aktívák szanálását célzó (TARP) program pedig már 700 milliárdot vitt el. Végezetül itt van „minden mentőakciók anyja”, az Európai Unió és az IMF közös, ezer milliárd dolláros csomagja, a bajba jutott euró-övezeti tagállamok megsegítésére. Valamikor az 1 milliárd dollár hatalmas összegnek számított, ma ezer milliárd valamiféle „új normalitásnak” számít.

Kormányok, amelyek korábban magánvállalatokat mentettek meg, mos maguk szorulnak segítségre. Kérdés azonban, hogy mi történik, ha Németország vagy más – fegyelmezetten gazdálkodó – hitelezők körében elillan a politikai akarat ilyen akciók finanszírozására. Ha ez bekövetkezik, akkor válik nyilvánvalóvá, hogy a globális adósság-mechanizmus nem más, mint pilótajáték, vagy másképpen – a hajdani, olasz származású szélhámosról elnevezett – Ponzi-séma.

A fiskális „vonatszerencsétlenségek” elkerülésének receptje jól ismert. Az államháztartások szanálását azonban akadályozza, hogy gyenge kormányok világszerte híján vannak a megszorítások foganatosításához szükséges politikai akaratnak. Amerikában a kongresszust megülő bénultság hátráltatja, hogy szembenézzenek a súlyos fiskális helyzettel.

Nagy-Britanniában, a parlamenti patthelyzet miatt lesz nehéz a költségvetési fegyelem helyreállítása. Németországban Angela Merkel pártja elveszített egy kulcsfontosságú tartományi választást a görög segélycsomag miatt. Japán gyenge kormánya egyenesen letagadja a problémák súlyosságát. A görögöknél zavargások vannak az utcákon, a munkahelyeken sztrájkolnak. A PIIGS (Portugália, Itália, Írország, Görögország, Spanyolország) csoportban politikailag és szociálisan fájdalmas lesz a költségvetési fegyelem megteremtése.

A politikai körülmények tehát megakadályozhatják a szükséges fiskális szigor foganatosítását és a szerkezeti átalakítás végrehajtását. Ennek folytán a „válság-közgazdaságtan” várhatóan még sokáig hatályos lesz. A közelmúlt pénzügyi válsága nem múlt el, sőt, a kezelésére korábban hasznosnak vélt medicinák a mostani körülmények közepette részben toxikus hatásúak: a pácienst legyengítették, fokozták függőségét a veszélyes drogokkal szemben, és fogékonyabbá tették olyan vírusok fertőzésére, amelyek – egyes esetekben – végzetes hatásúak lehetnek.
 
Nouriel Roubini a New York Egyetem közgazdaságtan professzora.
 
Copyright: Project Syndicate, 2010.