Kell-e nekünk euró?

A görög válság nyomán itthon újból megjelentek a pró és kontra érvek arról, érdemes-e Magyarországnak az euró bevezetésére törekednie. A közgazdasági érvek mellett először érdemes a térképre vetni egy pillantást, és megvizsgálni, hogy valóban minden ország számára hátrányos-e az euró. Belgium, Hollandia, Finnország és Ausztria egyáltalán nem panaszkodik az eurótagságra. Számukra az önálló deviza valószínűleg hátrányos lenne, és örülnek, hogy még egy világméretű pénzügyi válság mellett is kedvező környezetet biztosít számukra a közös európai deviza ahhoz, hogy termékeiket Európában értékesítsék.
Nyilvánvaló, hogy a dél-európai országok problémája az elhibázott gazdaságpolitika miatt alakult ki, ezért tehát kár az eurót okolni. Az biztos, az euró bevezetésével a gazdaságpolitikának le kell mondania az elinflálás eszközéről, amelyhez azonban főként az eladósodott országok nyúltak többször is a korábbi évtizedekben. E tekintetben az euró hosszú távon akár előnyös is lehet ezen országok számára, mert kikényszeríti a gazdaságpolitika fejlődését. Ha úgy tetszik, közelebb hozza Görögországot Németországhoz, persze csak a gazdaságirányítás gyakorlatában.
Az is igaz azonban, hogy az eurótagság előnyeinek kiaknázásához a tagországoknak fel kell venniük a versenyt egymással, köztük Németországgal, tehát a végső egyenleg pozitívba fordításához a hatékonysági versenyben is helyt kell állni. Ez pedig talán még nehezebb, mint a költségvetések kiigazítása.
A termelékenység bővülésének és a bérek euróban mért szintjének egyensúlyban tartásához egyrészt szükség van az árak stabilitására, másrészt pedig a reálbérszint korlátozott növekedésére. Az euró nyerteseit jelentő országok pontosan azért tudtak helytállni a kiélezett versenyben, mert az árstabilitás megteremtésén több évtizede munkálkodtak, és belátták, szükség lehet ágazati szintű bérmegállapodásokra, még akkor is, ha amúgy a piacgazdaságra építenek.
A költségvetési egyensúly és a versenyképesség mellett hosszú távon még egy harmadik szempont is megjelenik, mégpedig az egyes országok külső adósságának vagy külső felhalmozásának a kérdése. Szintén nyilvánvaló, hogy azon országok, amelyek tartósan eladósodnak Európán belül, a nemzeti jövedelmük egy részét kamatként elveszítik, míg azok, amelyek felhalmoznak, ezt megnyerik. Néhányan így azt tapasztalják majd, hogy bár egyre több terméket állítanak elő, ebből egyre kevesebb jövedelem marad meg a számukra. Ezzel ellentétben pedig lehetnek – és voltak is – olyanok, amelyek a termelés változatlan szintje mellett is képesek voltak nemzeti jövedelmük bővítésére.
Magyarország egyelőre az egyes fázisban van, és az államadósság, állami túlköltekezés kérdésével vívja több évtizedes küzdelmét. Mostanában egyre többször hallani olyan véleményt, hogy a gazdaságpolitikának mégiscsak a vállalkozások fejlesztésére kellene törekednie a hitelből történő jólét megteremtése helyett. Erre a gazdaságfilozófiai fordulatra most jó esély kínálkozik. Néhány év múlva pedig felvethető a kérdés, hogy helytállhat-e a magyar gazdaság egy olyan versenyben is, amikor az árfolyam változásával többé már nem teremthető meg a magyar gazdaság versenyképessége.
Egyelőre arról sem beszélhetünk, hogy az utóbbi évek árfolyamgyengülése a magyar gazdaságot elegendően versenyképessé tette, de reméljük, hogy így van. Ebből a helyzetből nehéz azt megítélni, hogy néhány év múlva milyen esélyei lesznek annak, hogy a gazdaság bírja majd az európai versenyt egy stabil, lényegében rögzített árfolyam mellett.
Arról pedig, hogy a harmadik szempont, azaz a külfölddel szemben fennálló befektetési pozíció és jövedelem hogyan alakul az eurótagság mellett, még nem is ejtettünk szót.

A szerző a K&H Bank vezető közgazdásza