„Megújuló” energiapolitika

Az energiapolitika „szentháromsága” – versenyképesség, ellátásbiztonság és környezetvédelem – egymásnak feszülő követelményeinek a teljesítése hazánkban különösen kényes gazdaságpolitikai kérdés. Abból indulhatunk ki ugyanis, hogy Magyarországon a szükséges energia várhatóan hosszabb távon is relatíve drága növekedési tényező lesz, ezért olyan tevékenységi struktúra kívántatik, amely minimalizálja az energiafelhasználást. Miután az üzleti szférára és a lakosságra nehezedő, az utóbbi években egyre növekvő energiaköltségeket nemcsak a világpiaci árak befolyásolják, hanem legalább ilyen mértékben a dollár/forint árfolyam is, így a gazdaság versenyképességének erősítése minden mást megelőző fontosságú nemcsak a gazdaság gyorsabb növekedése, hanem az energiapolitika szempontjából is.
A probléma igazából kettős: egyrészt a hazai megújuló energiaforrások még a magasra szökött importenergiahordozó-árak és a nagyon alulértékelt forintárfolyam mellett adódó költségeknél is jóval drágábbak, másrészt – és ez hosszabb távon növekvő hátrányt jelent – a hazai megújuló források nemzetközi versenyképessége természeti adottságaink miatt egyértelműen kedvezőtlenebb. Talán kivételt jelent a biomassza és a geotermia. A biomassza legfontosabb eleme azonban – itthon és külföldön is – jelenleg a tűzifa, márpedig a hazai adottságok ebben meglehetősen előnytelenek, az egyéb biomassza-hasznosítások technikai, technológiai kidolgozottsága pedig eléggé kezdetleges.
A racionális gazdasági döntéseket több tényező is befolyásolja, nehezíti. Ahhoz, hogy 2020-ra az EU által előírt 13 százalékos arányt teljesíteni lehessen, már most el kell kezdeni a csak jelentős állami támogatásokkal elképzelhető fejlesztéseket, beruházásokat. A költségvetés azonban aligha lesz abban a helyzetben, hogy a célok elérését biztosító, összességében több ezer milliárd forintos beruházásokat kellő mértékben támogassa. Ennél is fontosabb és nehezen megválaszolható kérdés, hogy a jelenlegi és tartósnak ígérkező eladósodottsági szintünk, a nemzetközi hitelek drágulása és beszűkülése, valamint a hazai üzleti szférát általánosan jellemző eladósodottság és hitelképtelenség időszakában vállalható-e a nemzetgazdasági átlagnál messze tőke- és eszközigényesebb megújuló erőforrások diktált fejlesztése.
Érdekes módon a hazai megújuló források értékelésénél a valóságosnál jóval kisebb hangsúllyal jelentkezik a tőkeigényesség, ehelyett egyre inkább az kerül előtérbe, hogy fejlesztésük nemcsak a kötelezően előírt szén-dioxid-kibocsátási direktívákat teljesíti, hanem jelentős foglalkoztatásbővülést is eredményez. Ezzel szemben még a leginkább munkaintenzívnek tekinthető biomassza-alapú fejlesztés esetében is a létrejövő munkahelyek száma jóval kisebb, mint ha ugyanannyi beruházást a nemzetgazdaság más területein eszközölnénk.
Vitatható és kérdéses az is, hogy a hazai megújulók erőteljes fejlesztése öszszességében importmegtakarítást eredményez-e. Úgy tűnik, a szénhidrogénimportban bekövetkező csökkenést részben vagy egészben ellentételezi a megújulófejlesztésekre szükséges berendezések importja, miután az ilyen gyártási kultúra nálunk hiányzik.
Ha valaki úgy gondolná, hogy ellenzem a hazai megújuló források erőteljesebb fejlesztését, az téved. Az EU által előírt és általunk elfogadott 13 százalékos arányt alighanem illik teljesíteni. Fontos lenne azonban egyrészt a forrásoldali fejlesztések mellett az energiafelhasználás racionalizálására koncentrálni, ez ugyanis biztosan kisebb tőkeigényű, és jóval nagyobb foglalkoztatást valószínűsít. Másrészt ne keltsünk illúziót: a 13 százalékos megújulóarány teljesítése a 2020-ig várható gazdasági helyzetben súlyos kihívást jelent, és nehezen vállalható áldozatokkal jár a versenyképesség oltárán.