A devizahitel illúziója

A devizaalapú forinthitelek 2004-ben kerültek be a gazdaság vérkeringésébe, addig csak a vállalati hitelek és a lízingszerződések körében léteztek. Elterjedésük oka pedig az államilag támogatott forinthitelek 2003 végi szigorítása volt, amelyet követően is erőteljes kereslet mutatkozott a jelzáloghitelek iránt, s ezt az igényt a bankok a devizaalapú hitelek bevezetésével tudták kielégíteni.

A probléma gyökere tehát már a 2003-as szigorításban fellelhető, pedig akkor még kizárólag forinthitelekről beszélhettünk, tehát az egyik kérdés nem a hitelek denominációja, hanem a lakossági hitelkereslet erőssége. A 2003-as szigorítás azért vált szükségessé, mert a lakosság éves hitelfelvétele elérte a megtakarításainak a szintjét, azaz a lakosság egésze nem volt többé képes finanszírozni a vállalati és az amúgy rendkívüli hiteligénnyel jelentkező állami szektorokat. A gazdaság így kizárólag a külföldi forrásokra volt utalva, amelyeket azonban eleinte csak az egyre nagyobb kamattal lehetett a forint vásárlására ösztönözni, majd az év végi forintválság egyértelművé tette, hogy szerkezetileg is változtatni kell a gazdaságon, a magas kamat csak időnyerésre jó.
A külföldi forrásokra való ráutaltság azt jelentette, hogy az ország nettó külső adósságállománya évente 5-8 százalékkal emelkedett a nemzeti jövedelem arányában, ami egyrészt emelkedő kamatterhet jelent, másrészt viszont állandó tőkebeáramlást igényel. Akár forintban, akár devizában megvalósuló külföldi hitelfelvételről volt szó, végeredményben az ország külső adósságállománya növekedett. Ez viszont csak addig állt rendelkezésre, ameddig a nemzetközi pénzpiacok likviditásbőségben fürödtek, elapadása pedig fájdalmas és villámgyors alkalmazkodásra kényszerítette a hazai gazdaságot. A devizahitelek egyik problémája tehát a túlzott lakossági hitelfelvételre való ösztönzés, ami eladósodási pályára állítja a gazdaságot.

Egy másik következmény, hogy a devizahitelek jövőbeli devizaigényt támasztanak. A hitel törlesztőinek a devizapiacról kell megvásárolni a devizát, tehát szükségük van valakire, aki a szükséges devizamennyiséget a devizapiacra hozza, azaz exportőrre. Az ország exporttöbblete, még pontosabban a folyó fizetési mérleg többlete az, amely lehetővé teszi a devizahitelek törlesztését.

Az amúgy bőséges forintlikviditás itt cseppet sem segít, hiszen hiába váltanák át az adósok a bankokkal egyetértésben a devizahiteleket forinttá, azok törlesztéséhez nem rendelkeznek elegendő devizával, így egy ilyen lépéssel csak azt érnék el, hogy az árfolyam gyengülése állítaná be az egyensúlyt a megnövekedett devizakereslet és a változatlan devizakínálat között. Minekutána az államnak sincs devizabevétele, így ő sem tud érdemben segíteni a makrogazdasági helyzeten – itt most tekintsünk el a szociális szempontú hitelesek megsegítésétől –, legalábbis nem közvetlenül. Segíteni közvetett formában, az exportálók támogatásával megnövelt devizakínálaton keresztül tudna. Ilyen programot fogadott el például Dánia.

A devizahitelek végső soron azt az illúziót keltik a lakosságban, mintha az eladósodás racionális útja lenne a meggazdagodásnak. A megoldás pont, hogy a hitelfelvétel visszaszorítása és a megtakarítási kedv ösztönzése lenne, amely a pénzügyi vagyon növelésével, a hazai tőkeállomány és tulajdon erősítésével adna stabil alapot a gazdaság fejlődéséhez. Öröm az ürömben, hogy Kína kivételével eddig a többi fejlődő ország is csak egy valutaválság keserű tapasztalata után jutott el a kapitalizmus lényegéig, azaz, hogy a verseny a tőke felhalmozásáról szól. Oroszország, Brazília vagy Dél-Korea példáin azonban jól látható, hogy a valutaválság után kivétel nélkül minden ország az állami eladósodás csökkentésén és a magánszektor vagyonfelhalmozásának – ha szükséges, állami eszközökkel történő – elősegítésén munkálkodik.

A szerző a K&H Bank vezető közgazdásza