A jól leplezett magyar sikersztori

A fájdalmas költségvetési kiigazításon már túl vagyunk, ez a világon szinte egyedülálló adottság. A megszorításokkal súlyosbított recesszió után hazánknak kiemelkedően jó esélye van arra, hogy profitálhasson a válság utáni növekedési lehetőségekből. Sikerült megfékezni az államadósság „elszállását”, a külső egyensúlyi mutatóink pedig még szebben alakulnak. A politikai helyzet is különösen szerencsés, hiszen a tavaszi választások után hivatalba lépett kormány rendkívül erős támogatottsággal rendelkezik, ami kiváló hátteret adhat a hazánk versenyképességét és növekedési potenciálját javító mélyebb szerkezeti átalakításokhoz.

Ehhez képest hazánkra még mindig egy súlyos válságban lévő országként tekintenek a befektetők. A 2006-os utcai zavargások, a 2008-as kvázi államcsőd, majd 2009 elején a valutaválság felvillanó réme mélyen beleivódott a befektetők memóriájába. Az összeomlott bizalom újbóli felépítése lassú és nehézkes folyamat, ahol az első hallásra jelentéktelennek tűnő negatív hírek is könnyen lerombolhatják az elért eredményeket. Ezért reagált annyira érzékenyen a piac a kormánypárti politikusok szerencsétlen görög hasonlatára, amellyel néhány órán belül sikerült leporolni a hazánkról korábban kialakult sötét képet.
De miért kell ennyire görcsösen figyelni a külső elvárásokra és a befektetői reakciókra? Nem lenne egyszerűbb, ha csak a „belső” ügyeinkre koncentrálnánk? Sajnos ez nem választás kérdése. Tetszik vagy sem, a kiszolgáltatottsággal néhány évig még biztosan együtt kell élnünk. A devizahitelesek százezrei mellett a magyar állam is fokozottan ki van téve a piaci mozgásoknak. A magyar állam 2008 ősze óta nemzetközi hitelekre szorul, ez viszont a devizaadósságunk megugrását okozta. Az államadósságon belül a devizaalapú tartozások súlya a két évvel ezelőtti 30 százalék alatti szintről napjainkra 50 százalék közelébe emelkedett, ami – a magánszféra devizaadósságával együtt – komoly országkockázati tényezőt jelent.

Sajnos – minden ellenkező híresztelés ellenére – az államadósság piaci finanszírozása még messze nem állt helyre. Bár a korábbiakhoz képest már az is nagy eredmény, hogy az Államadósság-kezelő Központ a lejáró állampapírokat és az esedékes kamatokat képes a piacról megújítani, de a folyamatosan termelődő költségvetési hiány finanszírozása még mindig csak külföldi hitelek bevonásával működik. Ráadásul a nemzetközi hiteleink az idén még a türelmi időszakban ketyegnek, jövőre viszont már jönnek a törlesztések: 2011 végén kétmilliárd eurót kellene visszafizetni az Európai Bizottságnak, majd 2012-től kezdve az IMF-adósság törlesztése is esedékessé válik.
A devizaadósság magas súlya miatt az lenne a kívánatos, hogy fokozatosan forintkötvényekkel váltsuk ki a nemzetközi hiteleket. A válság előtti devizaszerkezet visszaállításához – a jelenlegi állapotokat figyelembe véve – körülbelül 3500 milliárd forinttal kellene növelni a forintkötvények állományát. Ennek felszívására a belföldi szereplők nyilvánvalóan nem képesek, ezért a külföldi szereplőknek kell eladni a magyar forintkötvényeket. A külföldi befektetőknek azonban jelenleg nem kellenek ezek a papírok, még viszonylag magas hozamszint mellett sem. Akik 2008 végén átélték, nehezen felejtik, hogy „beszorultak” a magyar államkötvényekbe: hónapokig nem volt vevő az eladni szánt mennyiségre, és ez elsősorban nem ár kérdése volt. A súlyos kockáztatok és likviditási zavarok miatt a nemzetközi cégek könyörtelen kockázatkezelői „tiltólistára” tették a magyar papírokat. Ezektől a stigmáktól nehezen tudunk szabadulni, ezért is volt rendkívül szerencsétlen a görög hasonlattal újabb pofont adni a piacnak.
A befektetők felé irányuló üzeneteknek (nevezhetjük akár országimázsnak is) tehát komolyabb jelentőséget kell adni. A kettős kommunikáció néhány hét után megbukott, ráadásul nincs is túl sok értelme. Hosszabb távon ugyanis a befektetők és a hazai polgárok érdekei egybeesnek: mindenki dinamikusan és fenntarthatóan növekvő magyar gazdaságot szeretne.

A szerző a Pioneer Alapkezelő befektetési igazgatója