Ashton vizsgája

Emlékezetes, hogy az európai külügyi szolgálat felállítása a lisszaboni szerződés találmánya, amelynek kapcsán kezdettől fogva az Európai Parlamentnek is megvolt a maga programja. Látszólag – mintegy igazolva a nemzeti szuverenitás sérülésétől tartókat – az eurohonatyák többsége a közösségi jelleg dominanciájára akart garanciákat. Részint, mert az EP – leszámítva az euroszkeptikusok kicsiny, bár harsány csapatát – mindig is egy kicsit „európaibb az EU-nál”, úgyhogy itt is igyekezett lazítani a közös külpolitikát kizárólag kormányközi eszközként definiáló kereteken. Részint és főként, mert minél több közösségi mechanizmust építenek a rendszerbe, a parlamentnek annál több beleszólása van egy olyan területen, ahol eredetileg nem sok kompetenciával rendelkezne.

A kép teljességéhez tartozik, hogy a parlamenti törekvések mögött akadt jogos féltés is. A harmadik világot támogató közösségi projektek kezelése például eddig kizárólag bizottsági, tehát közösségi kompetenciába tartozott. Nem volt alaptalan a félelem, hogy ha ezt most egy az egyben bedarálják abba a külügyi szolgálatba, amelynek működését alapvetően a tagállami (kormányközi) akarat szabja majd meg, akkor a rászorultak támogatása elvben kicsinyes diplomáciai játékszerré is válhat. Jó alkalom volt a szolgálat felállítása arra is, hogy az emberi jogi megfontolásokat „pragmatikus alapon” sokszor ignoráló közösségi külpolitikát rákényszerítsék: legalább végrehajtó szervezetét igazítsa úgy, hogy a szolgálatokban jelenjenek meg az emberi jogokat preferáló szempontok is.

Mivel Catherine Ashtont a tagországok kormányai jelölték főképviselőnek, kezdeti koncepciója óhatatlanul inkább a tagállami megközelítéshez állt közelebb, és ez borítékolta a parlamenttel a feszültséget. Márpedig az EP megkerülhetetlen szereplője volt a szolgálat felállításának. Mert bár annak működési elveibe formálisan nem lehet beleszólása, ám a működtetéséhez szükséges személyzeti, finanszírozási és költségvetési feltételek elfogadásában már együttdöntési joga van. És a képviselők nem is rejtették véka alá, hogy az utóbbinál csak akkor lesznek partnerek, ha az előbbi kapcsán is figyelembe veszik a véleményüket.
Ennek jegyében telt a több hónapos huzakodás, amelyben szokás szerint mindkét félnek engednie kellett. A kompromisszumokat sokszor követő kölcsönös elégedetlenség helyett azonban most mindkét oldal inkább a nyereséget érzi meghatározónak. Azt az EP sem gondolhatta komolyan, hogy maximumra viheti a külügyi szolgálat közösségi felügyeletét, hiszen maga a közös EU-külpolitika – amelyet a szolgálat csupán kiszolgál – továbbra is kormányközi alapokon marad. Így például aligha remélhették, hogy a valóban minden EU-misszió-vezető kinevezése EP-meghallgatástól is függhet. Az viszont jogos követelés volt, és végül meg is kapták, hogy a szolgálat éves költségvetése álljon az EP ellenőrzése alatt. Nyilván arról sem lehetett szó, hogy a harmadik világbeli EU-missziók külügyi szolgálatként is bizottsági irányítás alatt maradjanak. De az végül is megoldható volt, hogy a fejlesztési programok menedzsmentje a szolgálaton belül közvetlenül a brüsszeli testülethez tartozzon.
Amikor tavaly az állam- és kormányfők Ashtont jelölték főképviselőnek, sokan meglepődtek. Még többen úgy vélték, a jelen szakaszban az EU-nak nem is annyira szuperdiplomatára, mint jó szervezőre van szüksége. Nem zárva ki, hogy idővel az utóbbi is kinőhet a brit főképviselőből, az előbbi kapcsán az első vizsgát tagadhatatlanul jól vette. Megszelídített egy hónapokon át ellenséges testületet úgy, hogy kompromisszumkészségének nem estek áldozatul saját legfontosabb szempontjai. Cserébe az EU is nyert: hozzá lehet fogni a szolgálat felállításához.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője