Cseppfolyósföldgáz-import: új stratégiai irány?

Az utóbbi néhány évben rendszeresen kaptunk híreket arról, hogy Oroszország és Ukrajna között viták vannak a földgázszállítások elszámolásáról, ennek következménye pedig a nyugat felé irányuló szállítások csökkenése vagy leállása volt. E tekintetben lényegtelen, hogy a szállító ország vagy a tranzitország ténykedéséről van-e szó, a végeredmény ugyanaz. Mi tehát a megoldás? Az Oroszország és az Európai Unió közé ékelődött volt szovjet köztársaságok megkerülése alternatív vezetékkel (Déli Áramlat) kiküszöböli a fenti kockázatokat, azonban megmarad a szállító monopóliuma. A Nabucco vezeték az egyoldalú orosz függést hivatott kiváltani kaszpi térségbeli, illetve közép-ázsiai forrásokkal, de a kaukázusi térség – mint az említett források tranzitútvonala – nem tartozik jelenleg a világ legbiztonságosabb régiói közé, elég csak a 2008-as orosz–grúz háborúra gondolnunk.
Ha nem kizárólag csővezetéken keresztül kívánunk hozzájutni a földgázhoz, akkor az egyetlen szóba jöhető lehetőség az LNG-behozatal. Ez csak Magyarországon fog újdonságnak számítani, a nagy energiafelhasználó országok már a 60-as évektől alkalmazzák a beszerzésnek ezt a módját.

Ami az LNG-fogadóállomásokhoz való csatlakozást illeti, a közép-európai országok számára több lehetőség is rendelkezésre áll: a Balti-tenger, ahol – figyelembe véve a jelentős orosz–német együttműködést az Északi Áramlat építése esetében – erősnek mondható az orosz befolyás; esetleg Lengyelország jöhet szóba, ebből azonban inkább északi szomszédaink profitálhatnak; vagy az Égei-tenger, itt azonban a jelenlegi görög gazdasági helyzet miatt képzelhető el nehezen, hogy LNG-terminálba invesztáljanak. Nem szabad elfeledkezni a Fekete-tengerről sem, itt a kaszpi térségből kitermelt gázt lehet tengerre rakni és az európai oldalra átszállítani (Azerbajdzsán, Románia és Bulgária néhány hónapja tett lépéseket ez irányban), ez azonban ugyanaz a gáz lenne, mint amit a Nabuccóba pumpálnának, így ez az útvonal veszélyeztetné az e nélkül sem 100 százalékban biztos Nabucco kapacitásának kihasználtságát. Marad tehát az Adria.

Az Adriai-tenger partjához közeli Krk szigetre tervezett viszszaalakító terminálra történő kapcsolódás vonatkozásában már történtek is magyar lépések. Ezért is keltett csalódást az a nemrég megjelent hír, miszerint a terminál csak 2017-ben állhat üzembe a korábban tervezett 2014 helyett. A cég szerint a csúszás oka a gazdasági válságból adódó nyugat-európai fogyasztáscsökkenés, illetve az ennek következményeként a gázpiacon tapasztalható várható túlkínálat. Amint azt említettem, az LNG-import a jelenlegi egyoldalú függés enyhítése szempontjából jelenthet megoldást. Amennyiben csatlakozunk egy LNG-terminálhoz, a nagy európai szállítók válnak partnereinkké, így Algéria, Egyiptom, Líbia, de akár Katar vagy Nigéria is szóba jöhet. A terminálra nem orosz földgáz fog érkezni, kérdés tehát, miként vélekedik Moszkva egy dél felől érkező forrásról, amely több ország esetében ellátási alternatívát jelenthet. Oroszország szempontjából Horvátország felemelkedése mint alternatív földgázszállító kihívást jelent, mivel csökkentheti részesedését és ezzel közvetett politikai befolyását a kulcsfontosságúnak tekintett közép-európai ütközőzónában. Moszkva ugyanakkor érdekelt abban, hogy az orosz olaj számára exportkikötővé alakítsák a szintén a Krk szigetén található omisalji importterminált. Mindez magyarázatul szolgál arra, hogy miért találkozott egymással ez év júniusban immár másodszor a horvát és az orosz miniszterelnök. Egyelőre bátorság lenne összekötni a Zágráb számára busás tranzitdíjat eredményezhető jövőbeni orosz olajszállítások lehetőségének lebegtetését és a Krk szigeti terminál átadásának elhalasztását, mindenesetre ez utóbbi esemény bejelentésére néhány nappal az említett csúcstalálkozó után került sor.
Az előreláthatólag 800 millió euró költséggel épülő Krk szigeti terminál maximális kapacitása évi 15 milliárd köbméter földgáz lesz, ebből – a horvát fogyasztást levonva – csaknem 12 milliárd köbméter kerül exportra. Ezen a mennyiségen osztozik majd nagyobb részben az olasz, osztrák, magyar és szlovén piac. Magyarország mintegy 13 milliárd köbméter körüli felhasználásának több mint 70 százaléka közvetlen orosz importból valósul meg, a horvát terminálból ránk eső földgázmennyiség így már lépést jelenthet a „több lábon állás” megteremtése felé, ezáltal növelve az ellátás biztonságát.
Ami a költségeket illeti, gyakori érv az LNG ellenében, hogy a hagyományos úton szállított földgázhoz képest drágább megoldásról van szó. Azonban különböző összehasonlító tanulmányok alapján az állapítható meg, hogy a folyékony gáz felhasználása – átalakító terminálok építésével együtt – gazdaságosabb, mint egy 3000 kilométert meghaladó csővezeték lefektetése.
A Horvátországot Magyarországgal összekötő gázvezeték építése várhatóan év végére befejeződik, és 2011 közepén már teljes kapacitással működhet. A Magyarország felé való szállításokkal azonban még várni kell, amíg meg nem valósul a Krk szigeti átalakító terminál. Kérdés, hogy milyen stratégiát kövessen Magyarország a hosszú távú gázellátási szerződések 2015-ös újratárgyalásakor. Hiszen lesz egy gázvezeték, és remélhetőleg halad majd az átalakító terminál megépítése is, de még nem lesz kész. A magyar külgazdasági érdek és a többi közép-európai ország érdeke jelen esetben egybeesik, így addig akár összehangolt diplomáciai fellépésre is sor kerülhet a terminál megépítése kapcsán. Egy dolog biztos: az LNG-alternatívának önálló pontként kell majd szerepelnie stratégiánkban.

A szerző közgazdász, a Zsigmond Király Főiskola óraadó oktatója