A sokadik rossz hír érkezik immár inflációs szempontból. Ezúttal az ipari drágulás szökött a magasba, 9 százalék felett nőttek a szektor belföldi árai. Ez nem okozott jelentős meglepetést, legfeljebb a változás gyorsasága, év elején még árcsökkenést láthattunk. A monetáris politikának itt elég nehéz dolga van: a nemzetközi árakat aligha tudja kontrollálni, legfeljebb a forintárfolyamon keresztül azt, hogy a drágulásból mennyi jelenik meg itthon.
Ez azonban csak egy adalék, elsősorban nem ettől lesz az idén is magas a pénzromlás üteme. Több más tényező is van, ami megakadályozta, hogy legalább kihasználjuk a válságot a történelmileg magas hazai infláció letörésére. Hiába magas még mindig a magyar és az eurózóna jegybanki kamata közti rés, ha például a hatóságilag szabályozott árak minden évben az égbe emelkednek.
Az alacsony inflációs környezet pedig a gazdaságra is jó hatással lenne, még ha ez sokak számára nem is nyilvánvaló. A hosszú távú kiszámíthatóság valóban nem igazán számszerűsíthető, hacsak éppen a magasabb hazai kamatszintet nem vesszük. Ez ugyanis a beruházások egyik fékezője, ha az éppen aktuális konjunktúrán túl gondolkodunk.
A negatív inflációs meglepetésnek egy kézzelfogható rövid távú haszna mindig van: a büdzsé egyenlegét úgy javítja, hogy sem a kiadásokat nem kell visszavágni, sem az adókulcsokat emelni. Ez a „csodafegyver” azonban mindig kopik, egyre messzebbre kerülnek ugyanis a várakozások a közgazdaságilag indokolható inflációs pályától, amely így önbeteljesítő módon rosszabb is lesz. Ehhez az eszközhöz már túl sokszor nyúltak a magyar kormányok ahhoz, hogy megérje alkalmazni, hasonlóan a költségvetési túlköltekezéshez. Túl gyorsan jelentkeznek mára a hátrányai, a magasabb elvárt hozamszintek, végső soron pedig a torzult gazdasági struktúrát állandósítja.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.