A foglalkoztatás korlátai

Az apránként nyilvánosságra kerülő gazdaságpolitikai dokumentumokból kikristályosodni látszik, hogy kormányzati megítélés szerint a foglalkoztatás emelése, ezen belül is a vállalkozások és a belső piac erősödése jelenthetik a jövőbeni gyorsabb gazdasági növekedés alapját. Úgy tűnhet, ez jelentős fordulat a korábbi időszakhoz képest, amikor a gazdasági növekedést jellemzően az exportorientált feldolgozóipari cégektől, döntően multinacionális nagyvállalatok hazai leányvállalataitól várták a döntéshozók. Az ellentmondás azonban jórészt látszólagos csupán: az Európai Unió tagjaként a versenyszabályok Magyarország számára nem igazán engedik a diszkriminációt a vállalkozások „nemzetisége” szerint. Ez praktikusan két értelemben is érvényes: egyrészt az állami megrendeléseknél a közbeszerzési eljárások nem preferálhatják a „hazai” cégeket a „külföldiekkel” szemben, másrészt csak nagyon korlátozott feltételek mellett nyújthatók az uniós csatlakozás előtt még messzemenően elterjedt egyedi vállalati támogatások a „külföldi” cégek idecsábítására.

Még ha félre is tesszük jogi tamáskodásunkat a magyar és az európai vállalkozások elhatárolásáról EU-tagságunk időszakában, közgazdaságilag akkor is eléggé nyilvánvaló, hogy valójában mind a belföldinek, mind a külföldinek tekintett vállalkozások ugyanazokat az elvárásokat támasztják a gazdaságpolitika felé. Mindkét csoport számára az a vonzó terep, ahol a szabályozási körülmények stabilak, kiszámíthatóak és a lehetőségekhez mérten egyszerűek, az adóterhek viszonylag alacsonyak, mindemellett jó minőségű közösségi szolgáltatásokat biztosítanak. Kétségtelen, az adóztatás mértéke, illetve a befolyó állami bevételekből biztosított közösségi szolgáltatások között feszül némi ellentmondás – univerzális, bombabiztos sikert ígérő gazdaságpolitikai receptkönyv már csak ezért sem adható.

A kilencvenes évek közepétől az észak-európai országok magas adóterhek mellett is tartósan vonzóak maradtak a potenciális vállalkozók és befektetők számára, köszönhetően annak, hogy a közösségi szolgáltatások kulcsterületei (közoktatás, egészségügy, közösségi közlekedés) a humánerőforrások kimagasló minőségét nyújtották transzparens és stabil szabályozási környezetben. Másfelől Szlovákia a kilencvenes évek végétől annak köszönhette relatív sikereit, hogy gyenge-közepes közösségi szolgáltatási minőség mellett feltűnően alacsony adókkal terhelte csak a cégeket. Magyarország – legfőképpen az eladósodásból finanszírozott jóléti rendszerváltás délibábos álma miatt – e tényezők szerencsétlen kombinációját valósította meg, emiatt egy idő után nemcsak a helyi vállalkozások nem gyarapodtak, de a reménybeli külföldi befektetők kedve is erősen megcsappant. Ebből is kitűnik, hogy a foglalkoztatási és vállalkozásösztönzési politikák próbaköve végső soron az lesz, sikerül-e úgy mérsékelni az adóterhelést, hogy közben a humánerőforrások minőségét javító közösségi szolgáltatások színvonala javuljon.
A foglalkoztatás és a vállalkozásösztönzés szempontjából jelenleg kulcsdokumentumnak tekinthető új Széchenyi-terv vitairatának helyzetértékelése alapvetően meggyőző, ugyanakkor egyelőre talány, hogy milyen gazdaság- és társadalompolitikai intézkedésekkel szándékozzák a döntéshozók a szegény családok körében az alacsony iskolázottság generációról generációra történő újratermelődését érdemben csökkenteni. Egyelőre a megismerhető közlekedési koncepciókban is csak mérsékelten láthatók a leszakadó térségek számára kulcsjelentőségű, könnyebb munkába járást, ingázást segítő törekvések. Márpedig a nemzetközi tapasztalatok aláhúzzák: a közösségi szolgáltatások e két kulcsterületének érdemi javulása nélkül a foglalkoztatás emelése és a vállalkozások gyarapodása is gyorsan korlátokba ütközik.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója