A német példa

Miközben az elméleti vita tovább folyik arról, hogy az állami élénkítést felváltsák-e a megszorítások a fejlett országokban, a politikusok már döntöttek. A júniusi torontói G20-csúcson még akadt ugyan némi nézeteltérés az időzítést illetően, ettől függetlenül azonban tény, hogy jövőre a vezető ipari országokban összességében a GDP egy százalékát kitevő költségvetési kiigazításra van kilátás, szemben a tavalyi 2 százalékos fiskális ösztönzéssel. De mit jelent ez a konjunktúrára és ezen keresztül a magyar exportkilátásokra nézve?
A válasz nem egyértelmű. A keynesiánusok azzal riogatnak, hogy a túl korai takarékosság megfojtja az épp csak beindult növekedést. A munkanélküliség szintje továbbra is magas, a kibocsátás a potenciális alatt van, a magánkereslet gyenge, a jegybanki kamatok pedig nulla körüli szinten állnak, így szerintük kizárólag az expanzív fiskális politikával lehet elkerülni a stagnálást és a deflációt.
A megszorítások hívei szerint a vállalatok nem a gyenge kereslet miatt nem ruházzák be pénzüket, hanem bizonytalanok a jövőt illetően. Ha a kormányok elkötelezettnek mutatkoznak az adósságproblémák kezelésében, nő a bizalom és csökken a kockázat. A deficitcsökkentés – ha az a kiadások lefaragása útján megy végbe, és szerkezeti reformokkal egészül ki – már rövid távon is ösztönözheti a növekedést – mutatta ki például Alberto Alesina professzor.
Vannak már gyakorlati tapasztalatok is. Magyar szempontból például optimizmusra adhat okot, ami a legfőbb exportpiacunkon történik: a német gazdaság ugyanis a másokénál jóval fegyelmezettebb költségvetési politika ellenére is szárnyal. Ennek okai persze sokrétűek, ráadásul mások problémái – akár kereskedelmi, akár finanszírozási úton – Németországra is visszahullhatnak. Sikeréből azonban nemcsak hasznot húzni, hanem tanulni is érdemes.