„Ha nem érted egy pénzügyi termék lényegét, ne vedd meg”

Az egyes európai államok kötvényeit kézben tartó befektetők azt hitték, tudják, hogy mit vettek. A német, a francia, a spanyol, sőt a görög kötvények nagyjából ugyanakkora hozamot kínáltak, ezért valamennyit egyenértékűnek tartották. Ma már azonban elismerik, hogy igazából nem tudták, mit érnek ezek a kötvények, és milyen intézményi konstrukció húzódik meg az európai valuta mögött. Ha a globális pénzügyi válság valamit megtanított mindannyiunknak, az éppen ez: „ha nem érted meg egy pénzügyi termék lényegét, akkor azt ne vedd meg”.
Az európai válság azonban ezzel még korántsem ért véget. A kérdés most úgy hangzik: vajon Európának szüksége van-e a fiskális föderalizmusra, hogy megerősödjön az euróövezet és helyreálljon a befektetői bizalom? A probléma ezzel az, hogy mindenki számára mást jelent a fiskális föderalizmus.

Az amerikaiak azt hiszik, tudják, mi az: van egy központi kormány egy hatalmas – a GDP 20 százalékára rúgó – költségvetéssel, anticiklikus kiadási és adópolitikával, az USA egyes államait ezzel szemben alkotmányos elvek kényszerítik valamilyen kiegyensúlyozott költségvetésre. Így történt ez a 2009-es élénkítési program során is az egyes államok javára folyósított szövetségi pénzügyi transzfer révén, amelylyel helyben fenntartották a fiskális kiadások szintjét. Ily módon a központi költségvetés tompítja a regionális sokkhatást, ez egyúttal megtestesíti a szolidaritást és összeforrasztja az uniót.

Ha ez az, amit föderalizmuson érteni kell, akkor a legjobb, ha azt az Európai Unióban rövid úton elfelejtik. Az európai büdzsé az összesített GDP mintegy egy százalékának felel meg, ez negyvenedrésze az összesített közkiadásoknak. Azt az európai integráció legelvakultabb hívei sem hiszik, hogy az arány valaha is eléri az 5 százalékot (inkább csökkenni fog). Egy valamirevaló, értelmes makrogazdasági szerep ellátására pedig még ekkora költségvetés is elégtelen lenne.
A második megoldás lehetne valamiféle „újraelosztó föderalizmus”. Itt a cél nem a sokkhatások felfogása lenne, hanem a régiók közötti jövedelmi különbségek enyhítése. Németországban a tartományok között folyik az adóbevételek újraelosztása. Ez a szolidaritás egy másik modellje, amely az EU-ban is létezik a szegényebb régiók felzárkóztatását célzó támogatások formájában. Ezek tetemes összegek a szegényebb tagállamok számára: Görögország és Portugália esetében például évente 300 eurót tettek ki egy főre a 2000 és 2006 közötti időszakban. Minőségi különbség e tekintetben tehát nem áll fenn Európa és az USA között.
Az EU-ban látott transzfer felgyorsította a konvergenciát ott, ahol a pénzt jól használták fel (például egyes spanyolországi tartományokban), de hatástalan maradt ott, ahol elherdálták (például Görögországban). Ez utóbbi pedig kételyeket táplál a szolidaritás hasznosságával kapcsolatban. A németek az 1990-es újraegyesítés óta igazán tudják, mit jelent, ha nagy összegű transzferről beszélünk, ezért ők nem akarnak hallani olyan Európáról, ahol a gazdagabb régiók permanens módon finanszírozzák a fejletlenebb körzeteket. Ezzel a felfogással pedig egyáltalán nincsenek egyedül.
Akkor tehát mi legyen? Valamiféle kölcsönös segélyezés vagy biztosítás jöhet szóba, amelyet úgy nevezhetnénk, hogy „biztosításalapú föderalizmus”. Ez az, ami inspirációként szolgált márciusban az Európai Pénzügyi Stabilitási Alap (EFSF) létrehozatalához. Ebből segítséget esetenként az IMF-fel közösen lehet nyújtani válság idején a tagországoknak. És ez az, ami az Európai Központi Bankot is görög és portugál államkötvények vásárlására késztette.
Ezek a döntések óriási felzúdulást váltottak ki. Németországban az EFSF-ben annak az alapelvnek az áthágását látják, amely kimondja egyes EU-kormányok más országok általi megmentésének tilalmát. Ahogy pedig az EKB átalakult egy kvázi fiskális szereplővé, az egyenesen horrorképzeteket váltott ki, hiszen a dolog súlyosan sérti a monetáris szféra és a közpénzek elválasztásának elvét. Emiatt sokan követelik, hogy az euróövezet tagállamait hagyják csődbe jutni. Nem számít, hogy egy szuverén csőd pénzügyi romboló hatása erős lenne, és az sem, hogy nincs egyértelmű tilalom államkötvények jegybanki felvásárlására a másodlagos piacon.
Az EFSF állandóvá tételéről még nincs megállapodás, a kidolgozása során pedig igyekeztek – amennyire csak lehetett – antiföderális jeleget adni a tervnek. Az EKB állampapír-vásárlását illetően senki sem tudja, hogy az új fegyvert mennyi ideig és milyen céllal szándékozzák bevetni, ez pedig a hatásosságát is mérsékelheti. Időközben kemény bírálatokat vont magára – Franciaország és mások részéről is – az a terv, hogy a tagállamok költségvetését előzetesen jóvá kelljen hagyatni az EU illetékes intézményeivel. Ez arra figyelmeztet, hogy mekkora távolság van az összehangolást sürgető felhívások és a következmények elfogadása között.
Az európaiak szemlátomást elkezdték gyűjteni egy új építményhez a téglát, anélkül azonban, hogy ismernék az épület tervrajzait és méreteit. A dolog egyelőre olyan benyomást kelt, mintha öszszevissza dobálnák a homokzsákokat egy árhullám visszatartására. Ezzel viszont azokat is szkeptikussá tehetik, akiket eredendően meg akartak győzni. Legfőbb ideje, hogy azok, akik az EU-kormányok kötvényeit megvásárolják, végre kellemetlen kérdéseket tehessenek fel – és világos válaszokat várhassanak el.

A szerző az EU brüsszeli székhelyű Bruegel Gazdaságkutató Intézetének igazgatója

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org