Iparpolitikát, de hogyan?

A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság számos fejlett állam kormányát késztette arra, hogy megmentse stratégiainak vélt szektorait vagy cégeit az összeomlástól. Az aktív iparpolitika azonban nem lankadt a növekedés újbóli beindulása ellenére sem. Amerikában Barack Obama elnök például pótlólagos forrásokat juttatott azoknak az inkubátorházaknak, amelyek az innovatív kisvállalkozásokat látják el olcsó hitelekkel. Ezenfelül dollármilliárdokat különítettek el a megújuló energia, a gyorsvasút vagy az energiatakarékos járművek fejlesztésének támogatására. Párizs ez év márciusában indított offenzívát azért, hogy öt év alatt negyedével emelje a feldolgozóipar termelését. Nicolas Sarkozy elnök például ezentúl félévente beszámolóra kötelezi azoknak a cégeknek a vezetőit, amelyekben állami részesedés van. A kockázati tőke terén sikeres úttörőnek számító Izrael kormánya júliusban adókedvezményt ígért az induló high-tech cégeknek, a kockázatitőke-alapokba fektető nyugdíjpénztárak pedig állami garanciát kapnak. Japán júniusban öt stratégiai ágazatot nevezett meg, amelyeket támogatni kíván: az infrastruktúra, a környezetvédelem, az orvosi szolgáltatások, a kultúra, valamint a robot- és űrkutatás. Az Európai Bizottság pedig még az idén nyilvánosságra hozza saját javaslatát.

A korábbi iparpolitikák eredményességét illetően meglehetősen vegyes a kép. Tény, hogy vannak sikersztorik. Ilyen például az internet, amelynek a kifejlesztésében az üzleti szektor nem látott fantáziát, és az amerikai védelmi minisztérium egyik projektjéből fejlődött ki. De idesorolható a high-tech ipar felfuttatása a kaliforniai Szilícium-völgyben, az atomenergia-ipar vagy a gyorsvasutak Franciaországban, Dél-Korea és Tajvan félvezetőgyártása, vagy épp Chilében a borászat és a lazactenyésztés. Ezek mindegyikének megerősítésében aktív szerepet vállalt az adott állam.

Kudarcok is akadnak azonban szép számmal. Ezek ráadásul igen költségesek. Franciaország legnagyobb bukása az információtechnológiai szektor létrehozásának a kísérlete volt. A The Economist szerint egyébként is Párizs iparpolitikája a leginkább átpolitizált és védekező jellegű: a hosszú távú versenyképességi szempontok helyett sokszor csak az dönti el az állami beavatkozást, hogy egy politikus körzetében hány munkahelyet lehet átmenetileg megmenteni. A sokat dicsért Japánban az egyik negatív példa a Honda története volt, amelynek alapítója arra panaszkodott a brit lapnak, hogy az ottani iparpolitikát koordináló MITI nélkül sikeresebbek lettek volna, mivel a minisztérium ellenezte, hogy belépjenek az autópiacra is. Kínában a saját harmadik generációs mobilszabvány állami erőltetése bizonyult hibának, mivel nem voltak hozzá készülékek. Amerikában pedig arra panaszkodnak a zöldtechnológiát fejlesztő kis cégek, hogy már csak akkor számíthatnak a kockázatitőke-társaságok pénzére, ha előtte sikerrel pályáztak az olcsó állami hitelre.
De akkor melyik stratégia a nyerő? A témában ez év májusában publikált egy nagyobb visszhangot kiváltó tanulmányt a Világbank vezető közgazdásza és kollégája. Justin Yifu Lin és Célestin Monga arra jutott, hogy az iparpolitika valószínűleg akkor lehet sikeres, ha olyan új iparágak fejlesztését segíti elő, amelyek összhangban állnak az adott ország megbúvó komparatív előnyével. Ha túl fejlett vagy túl elavult ágazatokat támogat, bukásra van ítélve.
Ebből a szempontból az eddigi magyar gyakorlat nem nevezhető sikeresnek. Jellemző volt ugyanis az egyébként versenyképtelen cégek és szektorok költséges támogatása, egyes iparágak beszállítói beágyazottság nélküli letelepítése, a meglévő komparatív előnyeink átgondolatlan fejlesztése, az állami pénzek pazarlása. Eközben az úgynevezett horizontális intézkedések – oktatás, képzés, kutatás-fejlesztés – messze nem tudtak lépést tartani a befektetői igényekkel. Kérdés, hogy az uniós forrásokat „átcsatornázó” Új Széchenyi-terv hozhat-e áttörést ebben.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője