Az is többeknek feltűnhetett, hogy a júliusban Budapesten tartott visegrádi csúcson a magyar miniszterelnök lengyel kollégájával, Donald Tuskkal ápolta a legbarátibb viszonyt. Mindennek több oka is lehetett, de az egyik egyre világosabb: Budapest befolyásos partnert remél szerezni ahhoz a törekvéséhez, hogy költségvetési mozgásterének bővítését elfogadtassa az Európai Unióban.
A lengyel kormányfő magyar szempontból két fontos dolgot jelentett be a héten. Az egyik, hogy a korábban vállalt időpontnál csak egy évvel később szorítaná le az államháztartási deficitet a GDP 3 százalékára. A másik, hogy szeretné elérni, az EU vegye figyelembe a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket egy adott tagállam költségvetési hiányának és államadósságának kiszámításánál.
Az legalábbis kétséges, hogy a lengyel konvergenciaterv módosítása javítaná a hasonló magyar törekvések esélyeit, a másik ügyben azonban valóban segíthet a nagy barát. A jelenlegi elszámolási rend ugyanis azokat a tagállamokat bünteti, amelyek nyugdíjrendszerük fenntarthatósága érdekében korábban bevezették a tőkefedezeti magánpillért. Ez ugyanis csak explicitté teszi az állam implicit adósságát, amely a későbbi nyugdíjkifizetésekből keletkezne. A káros diszkrimináció megszüntetésére indokolt lenne ezek beszámítása, amelynek révén a magyar deficit például papíron rögtön a GDP 3 százaléka alá esne.
Kérdés persze, hogy a hitelezők ezt valódi változásnak értékelnék-e, vagy csupán a fiskális fegyelem és a szerkezeti reformok alóli kibúvónak. Mert ne feledjük: Tusk az ottani közelgő választások miatt igyekszik most némileg lazítani a gyeplőn, míg Orbán – bár itt is lesz még önkormányzati voksolás – épp a kormányzása legelején jár.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.