Pillantás a jövőbe: kis magyar „shale gas” szótár

A probléma egyik gyökere az elnevezésben rejlik: a nem konvencionális elnevezés túlzottan átfogó, mivel nagyon sokféle, a hagyományos földgázétól eltérő összetételű, geológiai adottságú vagy speciális kitermelési technológiát igénylő „gáztípust” takar. Ráadásul angol nyelvterületről származó jövevényszavakat használ a szakzsargon, úgymint „shale gas” (az egyik legáltalánosabban elterjedt kifejezés, palagáznak is fordítják), „tight sands” (homokrétegekben lévő földgáz), vagy „tight gas” (egyéb kőzettípusokban lévő gáz). Eklatáns példa a zűrzavarra, hogy a makói gázkincset szinte mindenki palagáznak hívja, miközben sokkal közelebb áll hozzá a márgagáz elnevezés, mely jobban kifejezi a hazai földgáz geológiai jellegét. Mégis, a diskurzusok során nemes egyszerűséggel shale gasnek hívják a szakmai szereplők is, mely inkább tekinthető az egyszerűbb megértésre való törekvésnek, semmint esetleges nyelvi trehányságnak, és talán elfogadható a hazai használata is. Ha történetesen amerikai ismerőseinknek szeretnénk elmagyarázni, mi is rejlik Makó alatt, lehet, hogy így könnyebb dolgunk lesz.

Ám a szóbűvölésnél sokkal lényegesebb kérdés, hogy mi is az a shale gas. A klasszikus magyarázat az ementáli és a trappista sajt hasonlata: a hagyományos földgázlelőhelyek esetében a gáz olyan „buborékokban” helyezkedik el, mint az ementáliban, míg a nem hagyományos földgáz úgy, ahogyan a szabad szemmel nem látható mikrobuborékok a trappista sajtban. Aki vizuális alkat, annak esetleg ennyi magyarázat is elegendő, ám ha többet szeretnénk tudni, azt a legegyszerűbben a két „gáztípus” különbségeivel és hasonlóságaival lehet szemléltetni. A shale-lelőhelyek legalább annyira feltérképezetlenek jelen állás szerint, mint amennyire ismertek előttünk a hagyományos földgázmezők, mivel utóbbiakból már alig-alig fedeznek fel újakat. Míg a hagyományos lelőhelyek esetében kevés fúrt kútból is ki lehet termelni a földgázt, addig a shale esetében kulcsfontosságú a rendkívül magas kútszám (például az USA-ban több mint tízezer). Ameddig a shale-lelőhelyek decentralizáltak és könnyedén rákapcsolható a belőlük folyó termelés a helyi gázhálózatokra, addig a hagyományos gázmezők általában messze fekszenek a felvevőpiacoktól, ezt – többek közt – sok ezer kilométernyi csővezetékkel hidalják át. A két „gáztípus” azonban alig különbözik összetételében (ezért is az idézőjel), azaz a shale gas nagyjából ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, mint hagyományos társa. Mégis, a legfontosabb egyezés az, hogy jelenleg a shale-forrásokból kinyerhető földgáz mennyisége majdnem akkora, mint amennyit eddig összesen kitermelt és elégetett az emberiség hagyományos gázból.

Miután részben ismert a mélyben rejlő gáz elhelyezkedése és tulajdonságai, a shale-termelés egyik sarokpontja, a kitermelési technológia válik igazán érdekessé. Ami forradalmasította az egész szénhidrogén-bányászatot, az a horizontális (vízszintes) fúrástechnológia kifejlesztése. Itt először egy hagyományos vertikális (függőleges) kutat fúrnak, lent a mélyben „elkanyarodnak” a fúrófejjel, és több tucat, csillagalakzatban szétnyíló horizontális kutat készítenek. Ezek után a vízszintes kutakban repesztéseket végeznek (nagyrészt hidraulikusan, de lehet robbantással is), így a repedésekből felszabaduló gáz már kitermelhető. Ezzel a technológiával egyrészt mérsékelni lehet a rendkívül magas kútszámot, így kisebbítve az ökológiai lábnyomot, másrészt lényegesen gazdaságosabban érhetők el azok a kőzetrétegek, amelyek az értékes gázt rejtik.
Így érthetővé válik, hogy a hagyományos kitermeléssel szemben, ahol – leegyszerűsítve – fúrnak pár tucat kutat, majd évtizedekig nyerik belőlük ki a földgázt, a shale-kitermelés lényege az, hogy a fúrások és a repesztések a nap minden órájában és a hét minden napján folynak, mert így növelhető a gázhozam, és – érdekes módon – így csökkenthetők a költségek is. Ezt a metódust hívja az amerikai szakzsargon „gas factory”-nak, melynek magyar megfelelője (gázgyár) teljesen mást jelent, mint amit az angol kifejezés takar (hogy újfent érzékelhető legyen a nyelvi adaptáció nehézsége).
Ám az egyik, ha nem legfontosabb tulajdonsága a shale gasnek, hogy állandóan más helyzet elé állítja a kutatókat és a kitermelőket. A szakmai nyelv ezt úgy hívja, hogy „shale = shale = shale”, azaz hiába válik be egy technológia például a Barnett-shale-en (az egyik legfontosabb amerikai lelőhely), az egyáltalán nem biztos, hogy száz százalékban adaptálható akár egy szomszédos termelési helyszínen is. Ennek oka, hogy a földkéreg geológiailag legalább annyira változatos, mint az ember génállománya, így Magyarországra hiába hozták el a bevált amerikai technológiát, az itthoni körülmények között nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Makón ugyanakkor több, amolyan „miniforradalmat” hozó felfedezést tettek, melyek szakmai szemmel rendkívül érdekes tereppé teszik a magyar gázkutatást, ám befektetői szemmel igencsak költséges mulatságnak tűnnek. Pedig az USA-ban hasonlóan rögös úton vált a shale-kitermelés egy piacot és politikát is átformáló tényezővé, mely már Washingtonban is érezteti a hatását a közel-keleti olajimportról való lecsatlakozás esetleges jövőképében. Európa számára a következő évtizedekben pedig kézzelfogható alternatívát is jelenthet az orosz gázimporttól való függetlenedésre. Nemhiába figyeli Oroszország aggodalmasan Varsó e témakörben tapasztalható eltökéltségét. Ami jól mutatja, hogy már nem csak az amerikai kontinensen számolnak a shale gasszel.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője