Jönnek a multik - Megéri milliárdokkal támogatnunk őket?

Legutóbb az Opel jelentett be nagyszabású, félmilliárd eurós kapacitásbővítést a szentgotthárdi üzemében, de más, küszöbönálló autóipari bővítésekről is keringenek pletykák. Rendszerint az első hírek hallatán rögtön fellángol a vita: érdemes-e ezeknek a multinacionális cégeknek még külön állami támogatással kitömni a zsebüket, nem elég-e, hogy busás haszonra tesznek szert az olcsó hazai munkaerő kihasználásával. Különösen a Fidesztől tűnhet meglepőnek ez a húzás: habár nem zárkózott el a kormány a külföldi tőkések elől, ám kommunikációban mindenképpen a patrióta gazdaságpolitikát erősítette.

Hogy az Opelnek ígért 7,5 milliárd forintos állami támogatás mennyire indokolt, azt lehet vitatni, hiszen éppen jól megy az üzlet a cégnek. Ha ezt az összeget lebontjuk arra az ezer munkahelyre, amellyel a bővítés jár, akkor – feltéve, hogy nem évi 15 milliós fizetésük lesz a munkásoknak – adókon keresztül jó pár év alatt kapja csak vissza az állam mindezt. Valamivel persze jobb a helyzet, ha azt a nagyjából háromezer, beszállítóknál keletkező új munkahelyet is számításba vesszük, de ezeknek is egy jó része külföldi tulajdonú vállalkozást jelent. Ez rögtön sokakat rossz érzéssel tölt el, mivel többször előfordult már, hogy a nyugati cégek elveszítették a szociális érzéküket, amint átlépték az országuk határát, amiből nem helyes általánosítani, de azt elhallgatni sem.

Egy ilyen nagyságrendű beruházás, mint az Opelé, már GDP-szinten is érzékelhető, a bruttó hazai terméknek durván a fél százalékát teszi ki, vagyis enynyivel nagyobb lenne a növekedés, ha egy éven belül lezajlana a bővítés. Ráadásul a többi párhuzamos projekt, például a kecskeméti Mercedes-üzem is hasonló nagyságrendű, ez már önmagában is meghatározó tényező. Nem beszélve a gyártás beindulása nyomán növekvő termelésről, de ezt a pénzt ne költsük el előre. A termelés nagyobbik része exportra kerül, így adóbevételeket is csak ritkán lát majd az állam belőle.

Nem feltétlenül a multik hibája azonban, hogy a hasonló célra korábban nyújtott állami támogatások nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Számos pozitív példa mutatja, hogy ezek a beruházások tudnák dinamizálni a gazdaságot, ha rájuk tud csatlakozni a hazai vállalkozói réteg. Legalábbis, ha hagyják. Jellemző azonban a magyar vállalkozási környezetre, hogy még az ilyen pénzeszsákok mellett sem igazán tudott üzletet csinálni a cégek tömege. Van néhány üdítő kivétel, de valójában a hazai viszonyok között (és nemcsak a kiugró adóteher, de az intézményi stabilitás hiánya és a kiszámíthatatlanság mellett) ez felesleges erőfeszítést vagy óriási szerencsét kíván.

A magyar gazdaság sérülékenysége is fontos szempont, és egyben sokszor elhangzik multiellenes érvként. Tény, hogy – ha nem is olyan mértékben, mint Szlovákiában – meghatározó a járműipar szerepe nálunk, és ebből a szempontból nem túl örvendetes, hogy éppen ebbe az ágazatba érkeznek nagy tömegben az új befektetők is. Ez azonban olyan törvényszerűség miatt van, amelyet nehezen lehet áthidalni: az autó fajlagosan nagy értéket képvisel, tehát megéri akár messzire is szállítani. Ugyanez vonatkozik az elektronikai cikkekre is, amelyekből egyébként szintén nagy kapacitások vannak az országban. Az e termékek iránti kereslet pedig szeszélyes.

Vannak tehát érvek az állami támogatás ellen is bőven, ám látni kell, hogy a gazdasági függésünket nem tudjuk egyik napról a másikra megszüntetni. Bár szeretjük azt hinni, hogy már meghonosodott a piacgazdaság nálunk, valójában a gazdaság kettőssége nem szüntethető meg egy csettintéssel. Hosszú tanulási folyamat közepén tartunk, amíg a negyvenéves lemaradást ledolgozzuk ezen a téren. Addig pedig nincs más útja a modernizálódásnak, mint tanulni a külföldiektől. Akkor viszont már lehetőleg nálunk termeljenek addig is, ne pedig mondjuk Romániában vagy Ukrajnában.

A szerző a Világgazdaság munkatársa