A magyar szürkeállománnyal nincs gond, de ...

Magyarországon régen elmúltak azok az idők, amikor egy mérnöknek öt-tíz évente egyszer kellett hozzányúlnia egy szerkezethez, és buszok tízezrei gördültek le a gyártósorokról úgy, hogy az alapvetően bevált konstrukción érdemi változtatást senki sem hajtott végre. Két-három év a technológia terén ma már örökkévalóság. Ez a rohamos fejlődés előremozdítja a világot és a gazdaságokat, de globális versenyt is szült, amelyben csak a legjobbak maradnak talpon. Ahhoz, hogy a verseny nyertesei között a lehető legtöbb magyar cég legyen, a hazai vállalatok részéről vállalkozó szellemre és hosszú távú elkötelezettségre van szükség, az állam oldaláról viszont világos stratégiára és megbízható támogatási rendszerre.

A tények elszomorítóak. Magyarország rendre a sereghajtók között szerepel a kutatás-fejlesztésre (k+f) fordított források terén – ez a szám jelenleg a GDP 1 százaléka körül mozog, miközben az unióban 3 százalék a kívánatos, Amerika és Japán pedig köztudottan messze az Európai Unió előtt jár kutatás-fejlesztésben. Ebben a helyzetben, és az eleve szűkös finanszírozási lehetőségek közepette a vállalati szektor komoly csapásként élte meg a hazai k+f támogatásokra beállított 16 milliárd forintos keret nyári zárolását.

Ezzel szemben az éledező Új Széchenyi-terv célkitűzése, hogy 2015-re másfél százalékra tornázza fel a k+f ráfordítások arányát, már mindenképpen dicséretes. Az unió deklaráltan segíteni kívánja a kis- és középvállalkozások kutatás-fejlesztési tevékenységeit a következő években, a magyar kormány gazdaságfejlesztési terve pedig komoly kiugrási lehetőséget jelent a hazai vállalkozásoknak. A támogatásra égető szükség van, mivel tapasztalatom szerint éppen a sok jó ötlettel induló „kicsik”, a fiatal cégek azok, amelyek megfelelő finanszírozási háttér híján gyakran már az első egy-két üzleti évükön sem jutnak túl.

A támogatások megléte azonban önmagában még nem garancia a sikerre. Ha holnap felhasználnánk minden eurómilliárdot arra, hogy egy magyar vállalkozást olyan infrastrukturális feltételekhez juttassunk, mint amilyennel akármelyik amerikai vagy éppen svájci gyógyszercég rendelkezik, ezzel még nem teremtenénk számukra egy új magyar versenytársat. A vállalat sikeres működéséhez ugyanis sok tényező kell, és ebből csak egy a tőke. Ott van még a munkaerő szakértelme és természetesen az ötlet mint pótolhatatlan erőforrás. Az ötleteket lehet tőkévé konvertálni, fordítva sokkal nehezebb: a sikert biztosító egyediség kulcsa tehát csak az innováció lehet. Az innováció azt jelenti, hogy a pénzt, amit kivehetnénk egy vállalkozásból, és elkölthetnénk bármire, arról éppenséggel lemondunk. Saját profitunknak és alkalmazottaink fizetésének egy jelentős részét benne hagyjuk a kaszszában, és olyasmire költjük, amely első látásra sokszor nem tűnik túl vonzónak: például kísérletezésre, mérnökök „játszadozására”. Egy közel negyed évszázada sikeresen fejlődő elektronikai vállalkozás vezetőjeként tudom, hogy ez a recept működik. És tudom azt is, hogy ha a hazai cégek érvényesülni akarnak a piacon – nemcsak fenn akarnak maradni, hanem még fejlődni is szeretnének –, voltaképpen mindennap „világcsúcsot kell futniuk”, mert a piac ma már az egész világot jelenti.

Csak az orvosiműszer-gyártásban négy-öt olyan magyar céget tudnék mondani, amely bármilyen nemzetközi összehasonlításban megállja a helyét, és meggyőződésem, példájuk az innovatív szemlélet terjedésével és a megfelelő támogatási háttérrel más iparágakra is átültethető. Ebben rejlik véleményem szerint a gazdaságfejlesztési programok egyik legkomolyabb feladata a következő években – az államnak eddig kiaknázatlan területeken is meg kell találni a módját annak, hogyan támogathatja hatékonyan az életképes ötleteket és vele az ígéretes magyar vállalatokat.

A szerző a Magyar Innovációs Szövetség Innovációs Klubjának elnöke